Kategória: *Nehézség V – Kemény dió feladvány
A feladatok megfejtési nehézsége szerinti besorolása szerint nagyon nehéznek számító feladványok halmaza.
HITORI 28.
A HITORI egy japán eredetű besatírozós táblázatos játék. A cél – akár a SUDOKU-nál -, hogy egy oszlopban illetve sorban egy szám csak egyszer forduljon elő, ezért az ott egynél többször előforduló számokat kell besatírozni, de a besatírozott számok négyzetei egymással csak sarkukkal érintkezhetnek. Helyes megoldáskor a világosan hagyott négyzeteknek egybefüggő területet kell alkotni.
Ebben a játékunkban megoldásként csupán azt várjuk beküldeni, hogy az utolsó oszlopban a csak megjelölésképp halványan színezett 5-ös számjegy besatírozott szám lesz-e avagy sem.
Ezt jól összekevertük… (9)
Ismét könyvet olvastunk. De már megint egyszerre nem egyet, hanem többet is, és mivel a könyvek lapjai olvasás közben széthullottak, a történetek ezért nagyon összekeveredtek. Meg tudod mondani, mennyi könyvet, illetve pontosabban azt is, hogy kiknek mely műveit olvastuk?
A falubeli kutyák mérges csaholással ugrálnak körül egy fehér szakállú és nagy hajú zarándokot. Le is húznák róla a csuhát bizonyára, ha nagy, keresztes végű botjával vitézül nem hadonászna maga körül.
Eleinte az út közepén ment, de hogy a nagy, bozontos kutyák mindegyre szaporodtak, óvatosan nekihátrált egy L alakban megszögellő sövénynek, és a hátát abban megvetve várta, hogy valaki előjön, és megszabadítja az ostromtól.
Azonban akik elő is jöttek a nagy ugatásra, azoknak a szeme a faluba vágtató öt magyar vitézre fordul. Egy piros köpenyeges, szőke dalia lovagol elöl. Darutoll a süvegén. Előtte a nyergen keresztbe fektetett puska. Könnyű, meggyszín zekéje alól páncéling csillog. Mögötte négy másik vitéz. Hogy beérkeznek a faluba, jobbra-balra forgatják a fejüket, mintha valami csoda volna annak a falunak minden háza.
Akakij Akakijevics úgy támolygott ki az utcára, mint az alvajáró. “Ej, micsoda csapás, micsoda baj! – dünnyögte magában. – Igazán nem gondoltam volna, hogy így fog kiütni.” Némi hallgatás után hozzátette: “Hát így van ez! Mi lett a vége! Igazán, egyáltalán nem is hittem volna, hogy így lesz!” Ezután megint hosszú hallgatás következett, majd újból megszólalt: “Így hát úgy… Lám csak, valóban milyen váratlan… Ilyen még nem volt! Micsoda körülmény!”
Amíg ezt elmotyogta, ahelyett hogy hazament volna, egészen más irányba indult, de nem is gyanította. Útközben egy kéményseprő nekidörgölődzött, egész kalapra való mész hullott a fejére. Ő mindebből semmit sem vett észre, és csak már azután – mikor nekiment az utcai őrnek, aki alabárdját maga mellé állítva burnótot rázott kérges markába -, csak akkor ocsúdott fel egy kissé, de akkor is csak azért, mert a rendőrőrszem ráförmedt: “Mit mászol az ember pofájába? Ott van a járda, hé!” Ez arra késztette, hogy körültekintsen, és hazafelé forduljon.
A kertekben már csak egy pár őszirózsa himbálózott és a napraforgók. Imitt-amott királyi kevélységgel látszott elnyújtózkodni egy-egy urasági porta, nagy jegenyefák vezettek oda, aztán jött egy fenyőkkel és tölgyekkel csinosan gruppirozott park, s mélyen bent, mintegy elrejtve parasztszemek elől, állott a kastély. Efféle kastély volt vagy tíz a faluban, mindenütt a sztereotip odavezető jegenyefákkal, melyek úgy állottak két oldalt, mint a királyhoz vezető garádicsokon a gránátosok. A parkok sűrű lombozata közül, ha az ember figyelmesebben megnézte, két fénylő szem villogott elő – lehet, hogy csak képzelődés, de én mindenütt látni véltem két szemet. Gubó legyek, ha ez nem az úgynevezett “sárosi őrszem”-nek a szeme, ki arra vigyáz a park szélén, hogy befordul-e a jegenyefák periferiájába vendég, amely esetben bekiáltja a kastély népének “Chlapci do liberiji!” (libériába, gyerekek) s egy szempillanat alatt finoman kiborotvált komornyikká változik az öreg béres, ki még az imént trágyát hordott, s fehér szakácskában és sapkában habot ver az ambituson mint kukta a mindenes, aki előbb még fát vágott.
Az öreg Csapiczky elénk szaladt hajadon fejjel, de nem volt az még öreg. Ruganyos fiatal ember, szegfűvel a kabátja gomblyukában, kifent bajusszal, fiatalos gesztusokkal, mintha testvére lenne a fiának.
– Adjon isten!
A szánról egy asszony ugrott le, és lesegített egy subás férfit, aki sántikálva ment Mátyás felé.
– Mi vagyunk, Mátyás. Lajos – szólt vissza a kocsisnak –, ha valamit hallanál, füttyents!
Kapás Jancsi ledobta subáját az ágyra, az asszony kibontotta kendőjét.
– Nem gondoltam, hogy ma még vendégeim lesznek. – Nem is vendégségbe jöttünk – mondta Jancsi, és kezét nyújtotta Mátyásnak –, csak megköszönni, amit tettél értem. Böskét is azért hoztam, mert látni akart.
– Nem is tudtam, hogy házas vagy.
– Tudod – és legyintett –, ha eligazítom a dolgaimat, elmegyünk a templomba is. Böskének van egy kis háza, egy kis földje. Megesküszünk. Csak még várni kell. Hadd feledjen a vármegye… Hát így van, Mátyás. Mutasd meg az asszonynak azt a garatot.