(Nem tévedés, a “Szombat esti láz” sorozatunk eme, 52. része nincsen időszakosan lezárva, mivel éppen ezzel lett a sorozat is 1 éves, és egyben az 1500. feladványunk is.)
I.
Eleonóra mélán baktatott a kihalt bekötőúton a ház felé, hol már évtizedek óta él. Ropogtak mélyen süppedő léptei a szikrázó fehér hótakaróban, ahogy közeledett hazafelé. Kénytelen volt a házig begyalogolni, mert autójával nem tudott a bekötőútra a lehullott óriási hómennyiség miatt behajtani.
A sarkon, a bekötőút és az autóút kereszteződésében álló benzinkúton hagyta autóját. Már máskor is tett így, a benzinkút parkolója kamerás felügyelettel van ellátva, ezért nyugodt az autója felől. A töltőállomáson ismerik gyerekkoruk óta egymást a tulajdonossal. Meg is kérte – bár nem volt szükséges erre kérni -, hogy mint mindig, most is legyen olyan kedves a hómarójával még a sötét beállta előtt az ő bekötő útját is a hótól megtisztíttatni. A bekötőút nem vezet máshová, csak az ő birtokához, és ezért azt az utat más nem is használja. Így annak takarítása is csak az ő feladata – lenne. Szerencse, hogy a benzinkúton van hómaró, és számíthat rájuk, ha nagy hó esik. Nyitva hagyja neki majd a kétszárnyú, tágas, kovácsoltvas kaput, hogy egészen a házig be tudjon majd a gép jönni. És akkor ő holnap, ha már nem esik a hó tovább, el tudja hozni majd a benzinkút parkolójából az autóját. Olykor, ha ekkora hó esik, nem tud a postás sem behajtani a kapujáig sem. Meg is kérdezte ezért, hogy van-e véletlenül a kúton küldeménye leadva. Nem volt. Elindulta előtt elfogyasztott még egy mézes teát is a kút büféjében, amely most – ahogy lépteit szaporázni próbálja a szerencsére kevés és viszonylag könnyű útipoggyászaival a kezeiben – kellemesen melegíti, és átjárja őt ebben a hideg, óriási hópelyhekben szakadó hóesésben.
Szeretném tovább olvasni