Ismét könyvet, illetve verseket olvastunk. De már megint egyszerre nem egyet, hanem többet is, és mivel a könyvek lapjai olvasás közben széthullottak, a történetek ezért nagyon összekeveredtek. Meg tudod mondani, mennyi könyvet (illetve verset), illetve pontosabban azt is, hogy kiknek mely műveit olvastuk?

Falu végén egy kerek tó,
Abba folyik a Berettyó.

Ottan úszkál hat libuska
Ott lubickol kis Iluska.

Libuskáim, fürödjetek,
Itt vagyok én mellettetek,
Én vagyok az anyácskátok,
Aki vigyáz tireátok.

Iluskának nevezték a legelsőt.
A pincegádor védelme alatt
rózsásra gyúltan legeslegelőször
ő csókolta meg a homlokomat.

Tágranyílt szemét most is szinte látom,
amint símogat, sugárzón becéz.
Ki tudja, hogy ki voltam a szemében:
tán sárkánytgyilkoló János vitéz.

Jaj neked Iluska, szegény árva kislyány!
Hátad mögött van már a dühös boszorkány;
Nagy szája megnyílik, tüdeje kitágul,
S ily módon riaszt föl szerelem álmábul:

„Becstelen teremtés! gyalázatos pára!
Ilyet mersz te tenni világnak csúfjára?
Lopod a napot, és istentelenkedel…
Nézze meg az ember… hogy tüstént vigyen el –”

   Ismét könyvet olvastunk. De már megint egyszerre nem egyet, hanem többet is, és mivel a könyvek lapjai olvasás közben széthullottak, a történetek ezért nagyon összekeveredtek. Meg tudod mondani, mennyi könyvet, illetve pontosabban azt is, hogy kiknek mely műveit olvastuk?

Szép kis postástrombita volt, s ha belefújtak, éppúgy hangzott, mint a katonák trombitája.
Mindössze csak három jelzés volt a trombitával. Az egyik azt jelentette, hogy jön az ellenség, a másik rohamot jelentett, s a harmadiknak az volt a jelentősége, hogy mindenki siessen a tábornokhoz. Ezeket a jelzéseket még a tegnapi gyakorlaton megtanulták a fiúk.
Az őrszem, aki kötelességéhez híven fölmászott a palánk tetejére, és a jobb lábát kilógatta a Pál utcára, bekiáltott:
– Tábornok úr!
– No, mi az?
– Jelentem alássan, egy cseléd akar bejönni a grundra egy levéllel.
– Kit keres?
– Azt mondja, hogy a tábornok urat keresi.
A tábornok küldeményének másnap lett a temetése: délután a kertészetben dolgozott az osztály, ástak, gereblyéztek, előkészítették egy darabon a konyhakert földjét. Szabó gyűjtötte egy kupacba az aszú leveleket, száraz gallyakat. Elsőnek Kis Mari gereblyézte össze a rá kiszabott terület avarját, s mikor odahúzta Szabó elé, a levelek tetejére ráejtette a köténye zsebéből a két süteményt. „Kész?” – kérdezte Szabó diadalmasan. „Kész!” – felelt neki Kis Mari. Gina végignézte, hogy dobja minden osztálytársa Szabó kupacára a máskor annyira kívánt, annyira nélkülözött süteményt. Rágereblyézték a gallyakat, a száraz leveleket, Bánki meggyújtotta a máglyát, Szabó, mint valami kövér papnő az ókori áldozatot, időnként megkavarta a füstölgő, parázsló halmot egy bottal, hogy el ne aludjék a tűz. Látták, hogy látja, sőt figyelték, milyen arcot vág hozzá, megállta, hogy lenn a kertben a pillája se rebbent, de csak estig, míg le nem feküdtek. Akkor, villanyoltás után mégiscsak elsírta magát, hogy elégették a szegény, ártatlan süteményeket. Sírt, sírt, és közben gyűlölte magát, mert miért nem erősebb, hiszen úgyis itt hagyja őket, mihelyt lehet, nem volna szabad kiszolgáltatnia magát a gúnyos megjegyzéseknek.
A tűz újra fellobogott, és a meleg világosság vetélve játszott a falakon.
De akkor már este volt.
A nagykerék megállt, egy pillanatra üres csend lett, de aztán felmorajlott a szabadon eresztett víz zúgása. Közelről szinte dübörgött, de a háznál már csak úgy hallatszott, mint a suttogás.
A tűzhelyen elparázslott a láng, a kémény talán füstölt, de ezt látni nem lehetett. Sötétségbe süllyedt a malom. A kerekek már ismerték egymást, összekoptak egy kicsit, a kövek körül finom kőpor szállt a sötétségben. Az ablakok befelé néztek, a garat éhes száját eltátotta, a gerendák nyújtózkodva pattantak helyükön, az ajtó vasnyelve belenyúlt az ajtófélfába, de a becsapott ajtó dördülése, a zár csikorgása még ott úszott a sötétben, és azt mondta: “Magunk között vagyunk.”
A házban ekkor ültek vacsorához.
A papucsos néni tányérokat rakott az asztalra, majd egy terebélyes öregasszony csoszogott be a szobába, és elkezdődött a vacsora.

Egyre-másra enni kezdek valamennyien.
A vénasszony állán lefolyt a zsír, és engem kínálni kezdett:
Nem vagy éhes, gyerek? Szívesen adok!
Nagyon jóllaktam – mondom – olyan a hasam, mint a dob. Ehün van ni! Pedig hát csakugyan éhes voltam.
A papucsos néni is felém nézett.
– Érdekes kölyöknek látszik, akárki fia.
Aszongya a patás:
– Ühüm, ühüm! – aztán falt, mint a veszedelem. Amint láttam, jóval többet evett, mint forint árát.

Ismét könyvet olvastunk. De már megint egyszerre nem egyet, hanem többet is, és mivel a könyvek lapjai olvasás közben széthullottak, a történetek ezért nagyon összekeveredtek. Meg tudod mondani, mennyi könyvet, illetve pontosabban azt is, hogy kiknek mely műveit olvastuk?

   A nagy rétség lapályán az alkony párái lengtek. A madarak egyenként hallgattak el, csak egy fácánkakas ijedezett kitartóan. Talán róka ijesztette meg, talán valami testes héja vadászott azon a tájon, a sarkantyús lovag mindenképpen ijedezik. Azt mondja: kakatt…kakatt… – s ebben minden benne van. Egyszerű nyelv a fácánnyelv, csak megérteni bajos.
   A magas fű alja már harmatos, de erre jó ez a gumicsizma. Valahányszor Gyula a csizmákra néz, először István bácsi, azután Matula jut eszébe. Vagy megfordítva, de mindig gondol arra, hogy Matulára hallgatni kell. Vagy ahogy ő mondja: “Jó a öreg a háznál” – jelezve, hogy a meggondolt bölcs tapasztalatok az öregeknél vannak.
   Gyulának ma messzebb kell menni tüzelőért, mert az ismerős fáról levagdosta már a száraz ágakat. Csikasz egy darabig ugrált előtte a töretlen fűben, aztán háta mögé állt a fiúnak. – Miért nem mégy előre? – Csikasz azonban kedélyesen magyarázta farkával, hogy így kényelmesebb, és nem is tudja Gyula célját. Egyébként pedig jobban szereti a kitaposott gyalogutat.
   A szúnyogűző olaj határozottan riasztotta a szúnyogok egy részét, de a megmaradt rész még mindig elegendő volt a dühös csapkodáshoz. Ezek a halálmegvető amazonok dalolva törtek át a citromolaj bűvkörén, és a legfurfangosabb helyekre szúrták szívókáikat.
   Ez bizony nagy erőpróbája annak, hogy ki az igazi férfi.
   Olykor sűrű zápor zuhogott naphosszat, és utána fuldoklott az ember a rothadt talaj súlyos gőzeitől. Elviselhetetlenül sajgott minden csontunk.
   De végre a Kongó sziklás partján kelet felé menetelve megpillantottuk a világ legelhagyatottabb táján alakult büntetőkolóniát: Igorit!
   Ahol a medrében vergődő vad folyam a legszeszélyesebb görbéit rajzolta, ott látszott egy viadukt, átszelve az egyik szakadékot. Sok apró pont nyüzsgött arrafelé, és kocsikat toltak egy iparvágányon.
   Maga Igori is látszott. Fehér fal, lőrésekkel és mellvédekkel. Magas őrhellyel, hogy a poszt messzire láthasson a rengetegből kivezető ösvényekre.
   Amikor az őrszem megpillantotta a közelgő csapatot, nyomban felharsant a kürt.
   De a sátorok már eltakarják a faházakat. Bőgő tehenek és röfögő disznók futnak az útra mindenünnen. Ostor pattog, és kürt rivog. A nap már aranynyilakat lő az égre, s nappallá változik a világ.
   Sohasem látom többé a házzá nagyított kalitkát s kirepülő fehér madárkáját. Soha, soha!…
Jó volna, ha a fejünkbe is lehetne zsilipet illeszteni. Hogy félre lehetne ereszteni a gondolatok patakját egypár hétre: ne forognának némely kerekek.

   Az én kerekeim, lám, azon forogtak, hogy Szabad-Görög is rabszolga volt, s nyomorultabb rabszolga nálamnál. Nekem van nyolc aranyam, és még ezenfelül száz. Szabad-Görögnek nem volt egy rézásza se. Nálamnál vénebb volt, ügyetlenebb, tanulatlanabb. De elment a csatába, és harcolt. Fölszabadították: gazdagságra kapott, és hun nőt szerzett feleségül, hun nőt!…
   Itt lett volna jó leereszteni a zsilipet!
   Nem volt énelőttem íze az ételnek s álma az ágynak, mióta hazaútra keltünk. De hogyan forduljak vissza? Hogyan váljak meg a gazdámtól? Megmondhatom-e neki, hogy egy olyan leányhoz térek vissza, aki bizonyára Atilla egyik fiának van nevelve?
   Arra gondoltam, hogy maradjon a száz aranyom Konstantinápolyban Priszkosz zacskójában: visszaszököm.
   Hiányát nem mindjárt vették észre. Föltehetően akkor szökött meg, amikor véget ért a munka, mindenki kimerülten támolygott ide-oda, s a szemüket is csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudták nyitva tartani. Távolléte azért sem szúrt szemet a többieknek, mert az egri Sanitas kötszergyár teherautója havonta csak egyszer járta be a vidéket, hogy összeszedje a kész árut. E látogatás még nem volt esedékes; Tótéknál tehát, különösen az új vágógép jóvoltából, nagy mennyiségű doboz gyűlt össze, hatalmas gúláik minden talpalatnyi helyet elfoglaltak. Még egy olyan nagydarab ember is, mint Tót, könnyen elveszhetett e dobozrengetegben.
   Egy idő múlva mégis föltűnt a házigazda távolléte. Szólongatni, majd keresni kezdték. Bejártak minden zugot, fölverték utána a szomszéd kerteket, aztán az egész falut, egészen a fűrésztelepig. A bartalaposi völgyet. A Bábony tisztásait. Tót sehol.
   Hová lett? És miért ment el? Talán megint fölütötte az orrát valamiért? Alig hihető. Hiszen olyan jól ment minden.
   Tomaji főtisztelendő úr e nap délutánján a hegymászástól kifáradva tért haza, miután az uradalmi főerdész anyósának föladta az utolsó szentséget. Azon porosan, reverendásan végigvetette magát a bevetett ágyon, és álmosan behunyta a szemét.
   Ekkor azonban hangos horkolás ütötte meg a fülét.
   Először azt hitte, már a saját horkolását hallja. Visszatartotta a lélegzetét, ámde a horkolás folytatódott. Néhány perc múlva, nagy erőlködéssel – ami nem tett jót neki, mert gyomorsérve volt – sikerült az ágy alól előráncigálni Tót Lajost. Még nehezebb volt őt felébresztenie. Még annál is nehezebb szóra bírnia.
   A vidéki papságot sokan félreismerték. Állítólag gépiesen látják el szent hivatásukat, régi prédikációikat ismételgetik, csak a has örömeinek élnek, eltunyulnak… Arról azonban nem beszél senki, hogy sokszor olyan csavaros lelki problémákkal kerülnek szembe, amelyek még egy főpásztornak is próbára tennék a képességeit.
   A mátraszentannai plébános hosszú évekig nyugodtan élte világát. De mostanában, jobban mondva, az utolsó héten, mintha meghőbörödtek volna a hívei. Tegnapelőtt azzal állított be egy fűrésztelepi munkás, hogy a saját árnyéka üldözi. Kint a napsütésben mindjárt meg is mutatta az árnyékát, mely valóban csendőregyenruhát viselt. Milyen tanácsot lehet ilyenkor adni? S mit mondhatott volna Tomaji főtisztelendő úr Leonhardt luxemburgi hercegnek, a hetvenezer holdas uradalmi erdők tulajdonosának, amikor a szikár aggastyán (akinek az ereiben angol királyi vér folyt) ugyanannak a napnak estéjén, a gyóntatószékben megvallotta neki, hogy meggyőződéses kommunistának érzi magát? Arra a kérdésre, hogy mit lehet ez ellen tenni, a plébános hústalan böjtöt javasolt.
   Már e kis ízelítőből sejteni lehet, hogy Tomaji vértezve volt a legbonyolultabb lelki nyavalyák ellen, Tót vallomása azonban még őt is megrendítette. Nem is lehet azt érzéketlenül végighallgatni, amikor egyházközségnek egyik tekintélyes, ép idegzetű, pompás egészségnek örvendő tagja megtört hangon kijelenti, hogy nincs hőbb vágya, mint bemászni valami alá.
   Hogy mi alá? Tótnak mindegy volt, mi alá. És hogy miért? Tót nem tudta, miért. Ő csak annyit tudott, hogy éppen lefekvéshez készülődött, már a cipőjét fűzte ki az ágya szélén, amikor egy belső hang parancsára fölkerekedett, idejött, bemászott az ablakon, és lefeküdt a plébános ágya alá.

   Ismét könyvet olvastunk. De már megint egyszerre nem egyet, hanem többet is, és mivel a könyvek lapjai olvasás közben széthullottak, a történetek ezért nagyon összekeveredtek. Meg tudod mondani, mennyi könyvet, illetve pontosabban azt is, hogy kiknek mely műveit olvastuk?

Hogy a boldogság hol lakik,
senki sem tudja,
de arra vezet az ember útja
amerre a madara száll.
Hogy a boldogság merre száll
senki sem tudja,
de az tudható, hogy valahol megáll
és ott mindenkire – rád is – vár…
Csak el kell indulni feléje,
csak ki kell nyitni a szemed,
mert lehet, éppen mögötted áll,
már kimondaná a neved…
De a vihar ami hamar keletkezett,
Oly hamar is hagyta el megint az eget.
Megindult a felhő könnyü szélnek szárnyán,
Ragyogott keleten a tarka szivárvány.
Subájáról Jancsi lerázta a vizet,
Miután lerázta, ujra utnak eredt.
Mikor a nap leszállt pihenni ágyába,
Kukoricza Jancsit még vitte két lába.
Vitte őt két lába erdő közepébe,
Sűrű zöld erdőnek sötét közepébe;
Ott őt köszöntötte holló károgása,
Mely épen egy esett vadnak szemét ásta.
Fogdossák a markát, kérdik, ismerkednek:
„Ej no, Bence bátya, jut eszébe kendnek:
Mikor itt s itt – tudja?”… s mondtak olyanokat,
Mikből sose hallott a jó öreg, sokat.
„Hogy van Bence gazda? alig ismerni rá.”
„Cimbora, most kendnek falut ád a király.”
– „Meg is érdemelné, ugyseg’en, igazán:
Van egy faluára ereje a hazán.”
Bence azt se tudta, mely felé tekintsen,
Hogy mindnek odadja, annyi keze nincsen,
Szájának is kéne lenni vagy ötvennek,
Hogy felelni győzzön, aki kérd, mindennek.
Csak nézett mosolygva, hol ide, hol oda:
Bal kezével mente-gombjain kapkoda,
Jobbja meg a nép közt kézről-kézre járván –
Kifogott az öröm, kifogott az árván.
Nem tágít a népség, egymást töri, tolja;
Még jobban gyülekszik, nemhogy eloszolna;
Aki hozzá nem fér, hogy vele beszéljen:
„Éljen Bence!” kiált, „a jó Bence éljen!”

   Ismét könyvet olvastunk. De már megint egyszerre nem egyet, hanem többet is, és mivel a könyvek lapjai olvasás közben széthullottak, a történetek ezért nagyon összekeveredtek. Meg tudod mondani, mennyi könyvet, illetve pontosabban azt is, hogy kiknek mely műveit olvastuk?

   A számításokat az Állomás nagy számítógépén végeztem el. Gondolatmenetem a következő volt: az égtérképekről olyan adatokat kell kapnom, amelyek nem fedik teljesen a Szatelloid által közölt mérési eredményeket. Azért nem, mert a Szatelloid pályájára rendkívül bonyolult zavaró erők hatnak – nemcsak a Solaris és az egymás körül keringő két nap vonzása befolyásolja, hanem az óceán által előidézett helyi gravitációs változások is. Ha meglesz a két számsorom, a Szatelloid adatai és az égtérképek alapján végzett elméleti számítás eredményei, bevezetem számításaimba a szükséges helyesbítéseket; akkor a két eredménycsoportnak a negyedik tizedesjegyig fednie kell egymást; eltérés csak az ötödik tizedesjegynél mutatkozhat, az óceán kiszámíthatatlan tevékenységének hatására.
Nos, még ha a Szatelloid által közölt számsor nem is valóság, hanem zavart elmém szüleménye, akkor sem egyezhet a második adatsorral. Agyam megbomolhatott, de semmilyen körülmények között sem lehetett képes maga elvégezni a számítást, amit az Állomás nagy számítógépe végzett, mivel ehhez több hónapra lett volna szüksége. Így hát – ha az adatok egyeznek – az Állomás nagy számítógépe valóban létezik, és nem lázálmomban, hanem a valóságban dolgoztam vele.
Remegett a kezem, mikor elővettem a fiókból a távírógép papírcsíkját, és a számítógép szélesebb eredményszalagja mellé fektettem. A két számsor, mint gondoltam, a negyedik tizedesjegyig egyezett. Eltérések csak az ötödiknél jelentkeztek.

   A számítógép gondosan felmért és összegezett minden adatot, és megdöbbentő végkövetkeztetésekre jutott. A Székesfehérvári Kanálgyár munkáját elemezve kimutatta, hogy ha a gyár 1967-ben valóban a jelentésben megadott négyszáz emberrel kilencszázezer munkaórát dolgozott volna a felsorolt gépeken, legfeljebb kétmillió leveses- vagy három és fél millió mokkáskanalat állíthatott volna elő, a gyár viszont év végi mérlege szerint hétszázmillió mérőkanalat és százmillió tésztaszűrő kanalat termelt. Nem lehetett kétséges, hogy a vezetők manipuláltak a számokkal, úgy akartak magasabb teljesítményt és ezzel járó prémiumokat elérni, hogy meghamisították az üzem valódi teljesítőképességét.
A számítógép következő munkája is ugyancsak nagy feltűnést keltett. Elemezve az egyik szövetkezeti építőipari vállalat munkáját, bebizonyította: kockázatos vállalkozás tízemeletes lakóházak statikai egyensúlyát kizárólag a környéken uralkodó széljárások támasztóerejére bízni, továbbá jelentős megtakarítást eredményezne, ha a maglódi lakótelepen a házak építését nem a padlástól lefelé kezdenék – az egyik főmérnök újítása nyomán –, hanem az alapoktól felfelé. Meg lehetne takarítani a helikopterek üzemköltségét, melyek az alap és az emeletek elkészültéig a levegőben tartották a tetőt, feleslegessé válna a négy, egyenként tízemeletes kiszolgáló torony – és így tovább.
A Minisztérium vezetőinek asztalán egyre magasabb halomban gyűltek össze a számítógép által kidolgozott javaslatok, de ezek különös módon egyáltalán nem növelték az új főosztályvezető népszerűségét és tekintélyét. Itt egy-egy ötlete nem jelentett közvetlen anyagi hasznot, mint a Vörös Hangyában, sőt minden leleplezése sértette valamelyik beosztottjának vagy munkatársának érdekeit, aki ludas volt abban, hogy a hibát addig nem tárták fel. Elemzéseit áthelyezések és büntetések sorozata követte.
   A részleteket aznap nem mondhattam már el a barátomnak, de hazafelé, útközben összeszedtem gondolataimat a vörös és fekete hangyákkal kapcsolatban, hogy másnap, ha megint szóba kerül ez a dolog, helyes válaszokat adhassak tudnivágyó barátomnak.
Másnap, mikor barátom megint előhozakodott az üveggel, már örömmel értesíthettem őt, hogy az előtte való este – direkte az ő kedvéért – behatóan tanulmányoztam a hangyaháborút, jó teleszkópom segítségével. A vörös hangyák hadállása most elég jó, mondtam – egy nagy hegy mögött helyezkedtek el, és készülnek átkelni a folyón zárt sorokban, a vörös hangyakirály vezetésével, aki nyolcszázmillió vörös hangyát vezényel. Érdeklődésére megígértem, hogy holnapra áttanulmányozom a fekete hangyák hadállását is, és bővebben referálok a fekete hangyakirályról, aki már most is rokonszenves nekem, mert haláltmegvető bátorsággal védte magát egy hegyszorosban, ahol gondolkodva sétált éppen, midőn egy barlangból vörös hangya ugrott elő, és kardját lobogtatva rátámadott.
Hazamenet főleg a fekete hangyakirállyal foglalkoztam. A vörös hangyával szemben tanúsított viselkedése mondhatatlanul meghatott engem is. Éreztem, hogy ilyen viselkedéshez nemcsak roppant testi erő és bátorság kell, de őszintén szólva, olyan lelkiismeretesség, mely a gonosz és áruló támadásokkal szemben éppoly kérlelhetetlen szigort vált ki egy királyból, mint ahogy jóvá és könyörületessé hangolja őt saját népével, az özvegyekkel és árvákkal és más védtelenekkel szemben.
Biztos voltam benne, hogy a fekete hangyakirály előbb-utóbb győzni fog, de barátomnak ezt nem mondtam meg. Tudtam, hogy a fekete hangyakirály fölényes győzelme csak akkor hat rá teljes erővel, ha előbb végigkíséri a megpróbáltatások egész kálváriáján: – közöltem hát vele, hogy a vörös és fekete hangyák között kitört háború egy óriási mű anyagát képezi; ez a mű egy akkora könyvben van leírva, mint ez a ház, ennek a könyvnek a lapjait gépek hajtják, és az ember egy hídon állva olvassa a lapokat: – egy lap akkora, hogy a felére rá lehet írni az egész Robinsont. A hangyák háborúja négyezerkétszáz lap hosszú lesz.

   Ismét könyvet olvastunk. De már megint egyszerre nem egyet, hanem többet is, és mivel a könyvek lapjai olvasás közben széthullottak, a történetek ezért nagyon összekeveredtek. Meg tudod mondani, mennyi könyvet, illetve pontosabban azt is, hogy kiknek mely műveit olvastuk?

 A falubeli kutyák mérges csaholással ugrálnak körül egy fehér szakállú és nagy hajú zarándokot. Le is húznák róla a csuhát bizonyára, ha nagy, keresztes végű botjával vitézül nem hadonászna maga körül.
   Eleinte az út közepén ment, de hogy a nagy, bozontos kutyák mindegyre szaporodtak, óvatosan nekihátrált egy L alakban megszögellő sövénynek, és a hátát abban megvetve várta, hogy valaki előjön, és megszabadítja az ostromtól.
   Azonban akik elő is jöttek a nagy ugatásra, azoknak a szeme a faluba vágtató öt magyar vitézre fordul. Egy piros köpenyeges, szőke dalia lovagol elöl. Darutoll a süvegén. Előtte a nyergen keresztbe fektetett puska. Könnyű, meggyszín zekéje alól páncéling csillog. Mögötte négy másik vitéz. Hogy beérkeznek a faluba, jobbra-balra forgatják a fejüket, mintha valami csoda volna annak a falunak minden háza.
   Akakij Akakijevics úgy támolygott ki az utcára, mint az alvajáró. “Ej, micsoda csapás, micsoda baj! – dünnyögte magában. – Igazán nem gondoltam volna, hogy így fog kiütni.” Némi hallgatás után hozzátette: “Hát így van ez! Mi lett a vége! Igazán, egyáltalán nem is hittem volna, hogy így lesz!” Ezután megint hosszú hallgatás következett, majd újból megszólalt: “Így hát úgy… Lám csak, valóban milyen váratlan… Ilyen még nem volt! Micsoda körülmény!”
   Amíg ezt elmotyogta, ahelyett hogy hazament volna, egészen más irányba indult, de nem is gyanította. Útközben egy kéményseprő nekidörgölődzött, egész kalapra való mész hullott a fejére. Ő mindebből semmit sem vett észre, és csak már azután – mikor nekiment az utcai őrnek, aki alabárdját maga mellé állítva burnótot rázott kérges markába -, csak akkor ocsúdott fel egy kissé, de akkor is csak azért, mert a rendőrőrszem ráförmedt: “Mit mászol az ember pofájába? Ott van a járda, hé!” Ez arra késztette, hogy körültekintsen, és hazafelé forduljon.
   A kertekben már csak egy pár őszirózsa himbálózott és a napraforgók. Imitt-amott királyi kevélységgel látszott elnyújtózkodni egy-egy urasági porta, nagy jegenyefák vezettek oda, aztán jött egy fenyőkkel és tölgyekkel csinosan gruppirozott park, s mélyen bent, mintegy elrejtve parasztszemek elől, állott a kastély. Efféle kastély volt vagy tíz a faluban, mindenütt a sztereotip odavezető jegenyefákkal, melyek úgy állottak két oldalt, mint a királyhoz vezető garádicsokon a gránátosok. A parkok sűrű lombozata közül, ha az ember figyelmesebben megnézte, két fénylő szem villogott elő – lehet, hogy csak képzelődés, de én mindenütt látni véltem két szemet. Gubó legyek, ha ez nem az úgynevezett “sárosi őrszem”-nek a szeme, ki arra vigyáz a park szélén, hogy befordul-e a jegenyefák periferiájába vendég, amely esetben bekiáltja a kastély népének “Chlapci do liberiji!” (libériába, gyerekek) s egy szempillanat alatt finoman kiborotvált komornyikká változik az öreg béres, ki még az imént trágyát hordott, s fehér szakácskában és sapkában habot ver az ambituson mint kukta a mindenes, aki előbb még fát vágott.
   Az öreg Csapiczky elénk szaladt hajadon fejjel, de nem volt az még öreg. Ruganyos fiatal ember, szegfűvel a kabátja gomblyukában, kifent bajusszal, fiatalos gesztusokkal, mintha testvére lenne a fiának.
– Adjon isten!
A szánról egy asszony ugrott le, és lesegített egy subás férfit, aki sántikálva ment Mátyás felé.
– Mi vagyunk, Mátyás. Lajos – szólt vissza a kocsisnak –, ha valamit hallanál, füttyents!
Kapás Jancsi ledobta subáját az ágyra, az asszony kibontotta kendőjét.
– Nem gondoltam, hogy ma még vendégeim lesznek. – Nem is vendégségbe jöttünk – mondta Jancsi, és kezét nyújtotta Mátyásnak –, csak megköszönni, amit tettél értem. Böskét is azért hoztam, mert látni akart.
– Nem is tudtam, hogy házas vagy.
– Tudod – és legyintett –, ha eligazítom a dolgaimat, elmegyünk a templomba is. Böskének van egy kis háza, egy kis földje. Megesküszünk. Csak még várni kell. Hadd feledjen a vármegye… Hát így van, Mátyás. Mutasd meg az asszonynak azt a garatot.

   Ismét könyvet olvastunk. De már megint egyszerre nem egyet, hanem többet is, és mivel a könyvek lapjai olvasás közben széthullottak, a történetek ezért nagyon összekeveredtek. Meg tudod mondani, mennyi könyvet, illetve pontosabban azt is, hogy kiknek mely műveit olvastuk?

   Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség.
Ez az igazság oly mélyen bevésődött a vidéki családok lelkébe, hogy ha ilyen ember csöppen a szomszédságukba, rögtön egyik vagy másik leányuk jog szerinti tulajdonának tekintik, még ha nem ismerik is érzéseit vagy nézeteit.
– Kedves Bennet – mondta Mrs. Bennet férjének egy napon -, hallotta már, hogy Netherfield Park végre bérlőre talált?
Mr. Bennet azt válaszolta, hogy erről nem tud.
– Pedig így van – erősködött az asszony. – Mrs. Long az imént járt itt, és mindent elmesélt.
Gerald alacsony férfi volt. De olyan széles vállú és vaskos, hogy különösen ha ült, az idegenek magasnak hitték. Kurta lábán mindig tükörfényes, finom csizma feszült, s szétvetett lábbal szeretett állni, mint a hősködő kisfiúk. Hatvanéves volt ebben az időben, és hosszú, makacsul göndör haja ezüstfehér lett, de vidám, ravasz, kerek képén nem volt egyetlen ránc, és kemény, apró szemében töretlen fiatalság lobogott. Gerald O’Hara a világ leglágyabb szívű embere volt. Nem tűrte, hogy előtte egy rabszolgát leszidjanak, akárhogy megérdemelte volna is, nem bírta hallgatni, ha kismacska nyávog vagy gyerek sír, de irtózott attól, hogy valaki észrevegye ezt a gyengeségét. Fogalma sem volt róla, hogy öt perc alatt mindenki átlátott a szitán, és rettenetesen bántotta volna a hiúságát, ha erre rájön. Azt hitte, ha ordít, mindenki reszketve hajol meg előtte. Soha életében nem vette észre, hogy egyetlen hangnak engedelmeskedik mindenki az ültetvényen, ez pedig Ellennek, a feleségének halk, lágy hangja.

   Az ősz bajszos földbirtokos nyilván megrögzött jobbágytartó volt, régi vágású falusi ember, szenvedélyes gazda. Ennek a jelét Levin már a ruháján is látta; a régimódi, viseltes kabáton, amelyben szemlátomást szokatlanul érezte magát, aztán okos, hunyorító szemén, szép, tömör orosz beszédén, nyilván hosszú-hosszú gyakorlatban elsajátított parancsoló hangján, szép, nagy, lesült kezének – amelynek csak a negyedik ujján volt egy öreg jegygyűrű – határozott mozdulatain.
– Ha nem sajnálnám otthagyni, ami benne van… a sok beleölt munkát… legyintenék és eladnám, mennék, mint Nyikolaj Ivanovics… Heléná-t hallgatni – mondta a birtokos, és okos, vén arcát kellemes mosoly ragyogta be.
– De mégsem hagyja ott – mondta Nyikolaj Ivanovics Szvijazsszkij -, tehát megtalálja a maga számítását.
– Az én számításom annyi, hogy a magam házában lakom, nem vásároltban vagy béreltben. Aztán meg egyre bízik is az ember, hogy a nép megokosodik. Ami most van, higgye el… részegség, feslettség! Elzüllött mind, se lovacskája, se egy kis tehénkéje. Megdöglik az éhségtől, s ha fölfogadja az ember, kárt igyekszik tenni, és még ő mászkál békebíróhoz.
– De azért maga is csak panaszt tesz a békebírónál – jegyezte meg Szvijazsszkij.
– Én, panaszt? A világon semmiért! Olyan szóbeszéd lenne belőle, hogy nincs a panaszban köszönet. Itt van a gyár; fölvették az előleget, és elmentek. Mit csinált a békebíró? Nekik adott igazat. Már csak a régi községi bírók meg a sztaroszták tartják fönn a rendet. Azok a régi szokás szerint kiporolják őket, mint régen. Ha ez sincs, hagyjon ott mindent az ember, s fusson a világból!
A birtokos nyilván ugratta Szvijazsszkijt, de Szvijazsszkij nemcsak hogy nem haragudott meg, hanem szemmel láthatóan szórakozott rajta.

   Ismét könyvet olvastunk. De már megint egyszerre nem egyet, hanem többet is, és mivel a könyvek lapjai olvasás közben széthullottak, a történetek ezért nagyon összekeveredtek. Meg tudod mondani, mennyi könyvet, illetve pontosabban azt is, hogy kiknek mely műveit olvastuk?

Ahogy haladtak, egyre több és több lett a nagy piros pipacs és egyre kevesebb a másféle fajta virág; csakhamar óriási pipacsföld közepébe kerültek. Mármost köztudomású dolog, hogy ahol nagyon sok pipacs van együtt, a szaguk olyan erős, hogy aki beleheli, elalszik, és ha az alvót nem viszik ki gyorsan a virágok közül, soha többé nem ébred föl. Dorka azonban nem tudta ezt, nem is tudott kikászálódni a pipi-piros virágok közül, mert a pipacsföldnek nem volt se vége, se hossza; szemhéja így egyre jobban elnehezült, és a végén úgy érezte, muszáj leülnie, hogy pihenjen, aludjék.
De a Bádog Favágó nem engedte.
– Sietnünk kell, hogy sötétedés előtt visszajussunk a sárga téglával kövezett útra – biztatta Dorkát, és a Madárijesztő is megerősítette ezt. Így hát mentek, mendegéltek még egy darabig, de a végén Dorka már nem állt a lábán. Szeme akaratlanul lehunyódott, a leányka elfelejtette, hol van, és elvágódott a pipacsok között, mély álomba merült.
És mert elaludt, a karomba vettem, és úgy folytattam utamat. Meghatottságot éreztem: mintha törékeny kincset vittem volna. Sőt, mintha törékenyebb dolog egyáltalán nem is lett volna a Földön. Néztem a holdvilágban ezt a sápadt homlokot, ezt a csukott szempárt, ezeket a szélben meg-megrezdülő aranyfürtöket, és azt gondoltam magamban: “Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan…”
Körülötte mindenki szunyókált, macska se dorombolt, csak a szú percegése hallatszott.
De hogy megrémült a titkos fődajka, midőn egy ronda egeret látott maga előtt, aki hátulsó lábára ágaskodott, és szörnyű fejét a bölcsőre fektette. A borzalomtól kiáltott, fölugrott, ám ebben a percben Egérfül asszony – mert ő volt ott Pirlipát bölcsőjénél – a szoba egyik sarkába surrant.
A Murr család utánairamodott, de már későn, a menekülő eltűnt. Fölriadt a lármára Pirlipát is, keservesen sírt, ami a dajkákat megnyugtatta: él!
De mekkora lett akkor a rémület, amikor a bölcsőbe tekintettek, és megpillantották a kisgyermeket. Az aranyfürtű angyalfej helyett formátlan arc nézett szembe velük, s a szájacska fültől fülig ért.
A királyné csaknem belehalt fájdalmába; a király szobáját ki kellett vattázni, mivel minduntalan fejjel rohant a falnak. Kétségbeesett hangon kiáltozta:
– Ó, én szerencsétlen!
– Keljetek föl! – kiáltotta a Királynő harsány hangon.
Erre a három kertész fölugrott, és villámsebesen le-föl hajlongott a Király, a Királynő, a királyi gyermekek meg az előkelő vendégek előtt.
– Elég! – üvöltött a Királynő. – Olyan gyorsan hajlongtok, hogy beleszédülök. – Aztán a rózsafára mutatott: – Mit csináltatok itt?
– Alázatosan könyörgünk, felség – rimánkodott a Kettes s fél térdre ereszkedett. – Éppen át akartuk mázolni ezeket a rózsákat.
– Látom! – morgott a Királynő, a rózsákat vizsgálgatva. – Üssétek le a fejüket!

   Ismét könyvet olvastunk. De már megint egyszerre nem egyet, hanem többet is, és mivel a könyvek lapjai olvasás közben széthullottak, a történetek ezért nagyon összekeveredtek. Meg tudod mondani, mennyi könyvet, illetve pontosabban azt is, hogy kiknek mely műveit olvastuk?

Mélységes csönd van itt, megdermesztő méltóság, fönség ül a hegyek, sziklák tetején. Kuss! Ide ugyan be nem tolakodik a XIX. század.
Azért élt itt kedvére Pongrácz István, s mintha valami hasonlatosságban lenne a Jarinkóval, bár elöl volt a szeme, mint a többi emberé, mégis hátrafelé látott, mint a Jarinkó a magáéval.
Különben derék szál legény volt, magas, daliás, feltűnő piros arccal, hetyke bajusszal. Nem volt más hibája, csak hogy sántított egy kicsit. Azt is ő maga akarta így. Mikor egy vitézi roham alkalmával megbotlott a lova egy sáncban, olyan szerencsétlenül bukott le, hogy eltörte a lábát.
Persze rögtön elhítták hozzá a gbelai javasembert, a vén Sztrelnyik Matykót, aki értett az eltört lábak helyreállításához, ebmarás gyógyításához s mindenféle kuruzslásokhoz. István gróf rárivallt:
– Meg tudod-e gyógyítani a lábamat?
Minden bolt kirakata Matykóról készült fotókkal volt tele: Matykó pónilovon, Matykó matrózingben, Matykó katonai egyenruhában, Matykó, miközben hadi szemlét tart. A mozikban is Matykóról vetítettek filmeket. Minden hazai és külföldi képes újság az ő nevétől harsogott.
Meg kell hagyni, mindenki szerette Matykót. Az idősebbek sajnálták, mert ilyen fiatalon elveszítette mindkét szülőjét. A fiúk örültek, hogy akad köztük legalább egyvalaki, akire mindenkinek hallgatnia kell, még a tábornokok is tisztelegnek neki, és felnőtt katonák állnak vigyázzban előtte. A kislányoknak tetszett a kecses pónin ülő kis király. Azonban leginkább az árvák rajongtak érte.
– Igen, fölség.
A király szeme nyájasan siklik el a kapitány alakján s lelkét lágyítja, rezegteti sok előbuggyanó emlék.
– Kívánjon ön valamit.
Ritkaság. Egy vén tábornok beszélte nekem, hogy az uralkodó egész életében ezzel az esettel együtt is csak kétszer tanúsított ilyen kegyet. Kívánjon ön valamit! Ez azt jelenti, hogy mindent kérhet az illető, amit a szeme, szíve megkíván, még egy uradalmat is.
Uhlarik kapitány szédült a boldogságtól: esze egy szempillanatig végignyargalt mindazon dolgok között a nagy mindenségben, melyekre az emberek vágynak és törekszenek, melyeket a hiúság, kapzsiság, okosság kiturkálhat egy korona alól és mohón, de zavartan dadogta:
− Felséges uram, mióta az eszemet tudom, soha nem volt más kívánságom.
A király erre hátrafordult nyergében, kezéből tölcsért csinált, úgy kiáltott:
− Magyar Balázs!
De hát nem is kellett volna kiáltania, mert a másik oldalról már vágtatott elő az ősz vitéz, mégpedig nagy dúlva-fúlva.
− Hej, mordizomadta! Ki ölte meg kincset érő vadászebeimet? Tüstént szétaprítom.
− Ne dohogj, dörmögj, öreg barátom − szólt a király. − Egy faluba akartál fogadni, hogy nincs, aki egy szál karddal szembeszálljon ezekkel a bestiákkal. Nos, hát ez a legény puszta kézzel fojtotta meg őket.

   Ismét könyvet olvastunk. De már megint egyszerre nem egyet, hanem többet is, és mivel a könyvek lapjai olvasás közben széthullottak, a történetek ezért nagyon összekeveredtek. Meg tudod mondani, mennyi könyvet, illetve pontosabban azt is, hogy kiknek mely műveit olvastuk?

Egy karácsony estén János mester későn tért haza a nagy szaladgálásból, kevés pénzecskét szedett be; ami ismét mesterségéhez, meg a napi szükségek fedezéséhez kellett.
– No, gyerekek: egy, kettő, három, négy, mind itt vagytok? Tudjátok-e azt, hogy ma van karácsony estéje? Ünnep ám ez. Nagyon örvendetes ünnep. Ma este nem dolgozunk semmit, hanem örülünk valamennyien.
A gyerekek úgy örültek annak, hogy ma örülni kell, majd felvetették vele a házat.
Szereti, ha minden pont olyan, mint amikor tizenkét éves kisfiú volt és hazajött az ünnepekre. Elmosolyodott. Ugyanazok a régi dolgok, a karácsonyfa, a kandallóra akasztott, apró ajándékokkal teli harisnyák, a pulyka azaz két pulyka, az egyik főtt, a másik sült meg a karácsonyi puding, benne a gyűrűvel, az agglegénygombbal és minden egyébbel. Hatpennyst már nem lehet manapság belerejteni, mert már nem színezüstből készül. És a régimódi édességek: aszalt szilva, mandula, mazsola meg cukrozott gyümölcs és gyömbér. Úristen, úgy hangzik, mint egy áruházi katalógus! Madame, összefut a nyál a számban.
Kinéz. Hát egy rövidre nyírt tüskés fehérszakálú idegen vén kódus reszket a hóban; mondja kék ajakkal a miatyánkot. Rongyos bekecs rajta, szőrehagyott süveg a kezében; nyűtt vászontarisznya az oldalán, de lapos.
– Gyere be, – int a fejével András, – hát te ezen a szent ünnepen is…
Az asztal meg volt még terítve. Odaültette. Adott neki az ételmaradékból egy szelet fehér pecsenyét, kalácsot is. Még egy pohárnyi bort is töltött neki a maga poharába.
– Egyé, igyá, melegedj!
Már előbb meglátta, hogy a koldus lábán szakadozott a bocskor, de olyan szakadozott, hogy a ballába fejének a meztelenje is kivöröslik. Mingyárt arra gondolt, hogy odaadja neki az avult csizmáját. Elég őneki már az, amelyik a lábán van, elég holtáig. Nyolcvannégy esztendős ember nem nyű el már egy csizmánál többet.
Nem is szól, csak tipeg a kamrába. Ott lesz valahol az a csizma. Foltos az igaz, és a boka belső részén a folt is lefeslett, dehát a bocskornál mégiscsak sokkal jobb, különb ilyen télidőben.
A kamra sötét már: mécset kell gyujtania. Meg is találja végre a csizmát egy szegen, egy csomó rossz borjukötél alatt. Letörli róla a penészt. Viszi örömmel a szobába.
A koldusnak azonban hült helye immár:
– Ejnye hogy elment, – dünnyög az öreg, – azt se mondta “Isten áldásával”.