Ismét könyvet olvastunk. De már megint egyszerre nem egyet, hanem többet is, és mivel a könyvek lapjai olvasás közben széthullottak, a történetek ezért nagyon összekeveredtek. Meg tudod mondani, mennyi könyvet, illetve pontosabban azt is, hogy kiknek mely műveit olvastuk?

– Szép kis kutya… Megsimogathatom?… És mi a neve?
– Bikfic. Nyugodtan megsimogathatja.
Hát így kezdődött, mert minden így kezdődik. Két kérdéssel s egy kis simogatással.
A hölgy egyébként tizenhárom éves volt, és – amint később kiderült – Sári volt a neve.
Palóc Sári.
Sári tehát megsimogatta Bikficet, s mivel egészen közel hajolt hozzá, Bikfic képen nyalta Sárit. Bikfic ezt kitüntetésnek szánta, a kislány pedig ijedten kapkodott zsebkendő után.
Egy pillanat alatt megértette a zsebkendők, az órák, a drágakövek és az öreg Fagin titkát. Egy percig rémülten állt, úgy érezte, mintha belső tűz égetné. Aztán megzavarodva, riadtan sarkon fordult, és olyan gyorsan kezdett futni, ahogy csak tudott.
Egy percig tartott az egész. Abban a pillanatban, amikor Olivér is futásnak eredt, az öregúr a zsebébe nyúlt, és minthogy nem találta zsebkendőjét, hirtelen hátrafordult. Amikor meglátta a kétségbeesetten szaladó fiút, igen logikusan arra a következtetésre jutott, hogy ő a tolvaj.
Átcsörtetett az utca túloldalára, felrohant az irodába, és ráförmedt a titkárnőjére, hogy senki ne zavarja. Azután felkapta a telefonkagylót, és már tárcsázni akarta az otthoni számot, amikor egyszerre meggondolta magát. Letette a kagylót, és töprengve végigsimított a bajuszán. Csak nyugalom, nyugalom… butaság az egész.
Csak állt ott az a nagydarab ember, s olyan jámbor és ostoba képet vágott, mint egy megszeppent iskolás gyerek. A felesége viszont méltóságteljesen viselkedett az adott helyzetben is. A férj zavartan csak annyit dünnyögött, hogy a dolog igaz, de nem így akarta a felesége tudtára adni. Soha életemben nem láttam olyan megvető pillantást, amilyet az asszony vetett rá. Büszkén, emelt fővel hagyta el a szobát. Nagyon szép nő volt – sokkal szebb, mint az a hivalkodó lány -, s olyan volt a járása, mint egy királynőé.

   Ismét könyvet olvastunk. De már megint egyszerre nem egyet, hanem többet is, és mivel a könyvek lapjai olvasás közben széthullottak, a történetek ezért nagyon összekeveredtek. Meg tudod mondani, mennyi könyvet, illetve pontosabban azt is, hogy kiknek mely műveit olvastuk?

   Most kis zsámolyokból egy magas emelvényt raktak össze Szilviával. Szigfrid kétszer elsétált az emelvény mellett, fölnézett rá, a magasságát méregette. Aztán éppen hozzákészülődött, hogy átugorja, mikor egy izmos kéz szorította meg a karom.
– Mi történik itt?
Az igazgató volt. Pizsamában, kócos hajjal állt mellettünk, és szigorúan nézett ránk.
– Szegény öreg oroszlán… – motyogtam – nem szabad…
Szigfrid ebben a pillanatban indult el. Elhallgattam. Nem tudta átugrani az emelvényt. A kis zsámolyok hangos csattogással egymás hegyére-hátára dűltek, Szigfrid alaposan megütötte magát.
   No, ez is megvolt. Ránk esett a domb, nyolcan elájultunk, így aztán elfogtak a csirkefogók, és harmadnap volt pofájuk még külön halálra is ítélni engem, rám fogták, hogy gyanús iratok vannak nálam. Szerencsére az akasztófa alatt eszembe jutott az igazolványom a mellényzsebemben, és így visszavittek a rabok közé, akikkel együtt megyünk most Szibéria felé. No, de nem erről van szó, hol is hagytam el? Szóval, amint ott sétálnak az erdőben, hirtelen vad kiáltás hangzik, Margit nagyot sikolt, és csaknem elájul. E rettenetes percben azonban Alajos nem veszti el fejét, hanem szigorúan rászól az előtörő vad cigányra, hogy takarodjék innen. A cigány el is kotródik, mire Margit végre belátja, hogy nemcsak újságíróval, de igazi férfival van dolga, és így ezen emésztő és izgalmas kalandok után végre olvadékonyan borul Alajos keblére.
– Vágjátok le az erdőt! – parancsolta Atilla.
Nem telt bele fél óra, mennydörgéshez hasonló morgás keletkezett, s ez a mennydörgés tartott napestig, tartott éjten által.
Amennyi szekerce, balta, fejsze volt a hadban, mind csak hidat és dereglyét faragott.
A következő napon már átkelt az elöl járó hadrész és a vezetők százai. A kémek persze már régelőbb.
Ha a nap szemével lehetne nézni ezt a népözönlést, olyan látvány volna ez, aminő nem ismétlődik többé a föld életében.
Milliónyi hangya nyüzsög-bözsög a hegyeken és völgyeken, s összesűrűsödik a Rajna előtt.
Napokig, hetekig szüntelenül látni, mint szállnak a csillogó emberi hangyák apró csoportokban keskeny sárga fűzfalevelekre, és vonulnak át a vízen.
De ekkor már hideg őszi napok jártak.

A harmatból borostás dér lett, s az erdő kivilágosodott, mert lehullt a lomb puha sátra, és zörgő avar lett belőle.
Azóta más hangja van a szélnek. Eddig sóhajtott, suhogott, zúgott a zöld lombok lágy erdejében, de most sziszeg, mint a kígyó, és füttyöget, mint éjjel a tolvaj, mintha a Telet hívná, mely ekkor már a hamvas hófelhőkön utazott, és csak a szél tudta, hogy már elindult.
Reggelenként a dér alatt kemény lett a fűszál, és ropogott még a rókák lépte alatt is.

   Ismét könyvet olvastunk. De már megint egyszerre nem egyet, hanem többet is, és mivel a könyvek lapjai olvasás közben széthullottak, a történetek ezért nagyon összekeveredtek. Meg tudod mondani, mennyi könyvet, illetve pontosabban azt is, hogy kiknek mely műveit olvastuk?

Teltek a napok.
– Jó lenne beszélni anyáddal a lány felől – mondta Csomay kapitány. – Hátha nem szíveli majd…
– Időm sincs már, meg minek beszélni? Megígértem, és az ígéretem anyám sem változtathatja meg. Szeret engem az anyám…
–Jól van, jól, csak úgy mondom. Nem kis dolog az. Oglu az urát végezte ki a világból. Igaz, becsületes harcban…
– Én meg Oglut… nincs már harag köztünk.
– Jól van, pajtás! Hát csak járd el a városban, ami dolgod van; hanem azért eljöhetsz hozzám egy félórára, ha itt elvégeztél mindent; itt lakom az “Anglia” mellett; egy nagy kétfejű sas van kifestve a kapumra. Amíg a gyorsparaszt etet, addig iszunk egy pohár puncsot, s beszélünk valami okos dologról; de okvetlen eljöjj!

Timár megígérte, hogy elmegy hozzá, s aztán sietett dolgára.
Tizenegy óra felé lehetett az idő, mikor a városi sétakert mellett, amit Komáromban Angliának neveznek, a kétfejű sasos kapun benyitott.
Kacsuka úr várt reá, a privatdiener vezette egyenesen a szobájába.
– Hát én már azt hittem, hogy te régen el is vetted Athalie kisasszonyt, amíg én odajártam! – kezdé Timár.
– Tudja kő, pajtás, nem megy össze a dolog. Hol az egyikünk, hol a másikunk halasztja. Úgy tetszik, mintha valakinek közülünk nem volna egész kedve hozzá.
– Hm, de nagy tudós az a ti anyátok! – mondta a tanító mérgesen, azzal fogta a gyereket, nem eresztette tovább, hanem eljött ő maga a beteghez.
Misi még most is emlékszik, hogy megrémült, mikor belépett az öccsével a tanító úr, nem azért, mintha félt volna tőle, hogy újra kikap, hanem éppen azért, mert restellte, hogy a tanító megtudja, hogy ellene áskálódnak…
A tanító úr aztán leült náluk, elbeszélgetett, s nem hívattak orvost, hanem azóta igen jó barátságban vannak a szüleivel, mert megismerték egymást, hogy az ő édesanyja, ha ácsmesterné is, de paplány. S a tanító úr is elmondta, hogy neki papnak kellene lenni, de szerelemből megházasodott, azért lett csak tanító.
Némi aggódással gondolt rá a kis Misi, hogy vajon most is megkapja-e a dézsarudat azért, mert tanít valakit…
Mire az intézetig értek, Ginára is ráragadt valami osztálytársai jókedvéből. Nem vette ugyan komolyan a játékot, mint Tormáék, mert más tapasztalatok és emlékek birtokában gondolt a szerelemre, a házasságra, de azért mégis mulatságos gondolat volt, valakihez vagy valamihez tartozni, ha játékból is, de egy egész esztendeig. Csak lépésben haladhattak a lépcsőn felfelé, mert a folyosóügyeletes tanárok ott álltak az emeletek könyökében, és figyelték a felvonulást. Ez ugyan a Gináék iskolájában is így volt, de valahogy azért mégis másképpen, az ő nevelőik beszélgettek, olvastak folyosóügyeletük idején, és nem csináltak nagy tragédiát abból, ha kicsit élénkebb ütemű vagy zajosabb volt az iskolába való visszatérés. Itt nem volt szabad mukkannia senkinek, sőt a lábukat is olyan óvatosan kellett emelgetniük, mintha táncórán volnának; az ügyeletes tanár lépten-nyomon rájuk szól, ne masírozzanak, ne csapdossák a talpukat. Osztályuk közel esett a testületihez, Gina most látott először tantermet a Matulában, s megint csak meglepődött, mert olyan csillogóan modern volt, olyan mindennel felszerelt és gazdag, hogy sokszorosan felülmúlta a Sokoray Atala-beli helyiségeket.

   Ismét könyvet olvastunk. De már megint egyszerre nem egyet, hanem többet is, és mivel a könyvek lapjai olvasás közben széthullottak, a történetek ezért nagyon összekeveredtek. Meg tudod mondani, mennyi könyvet, illetve pontosabban azt is, hogy kiknek mely műveit olvastuk?

   Ezek az emberek, akik még a háború előtt tanulták ki a vasutat, teljes szívvel kötődnek a munkájukhoz: az állomásfőnök, aki a pályaudvaron lakik, álmában is ellenőrzi a hangosanbeszélő jelzéseit, nem ébred fel az egymáshoz csapódó ütközők dördülésére, de felriad, ha egy rosszul meghúzott csavarkapcsot hall csikorogni. A mozdonyvezető hiába fut be éjfélkor a pályaudvarra, még két órát rászán, hogy mozdonyát megpucolja. A vonalbejáró viharban még egyszer kimegy megnézni: nem dőlt-e rá egy fa a sínekre?
   Amíg nem estem bele ilyen csávába, élt bennem a remény, hogy valamikor híres ember leszek, de most a bakterházzal végérvényesen kelepcébe kerültem. Pedig milyen gyönyörű terveim voltak, ha elgondolom! De nem akarom most elmondani minden régi tervem, hiszen úgyse érek rá velük foglalkozni, meg minek keverném össze a mai napot a tegnapival. Van nekem így is elég bajom, alig győzöm elmondani. Először is mikor idegyöttem a bakterházhoz, az első este is éhesen feküdtem le. Tovább pedig mindennap igen korán kellett fölkelnem.
   És esz a Tejó 1. naccerű fiju, mer asz én nevemet bedicsérte az ügybe. És ot leszek egy főt téren ünneplésben a lápszárvédőmben és az egyenruhámban talpig fejér sapkában. Esz a fejér sapka gyönyörű! Két srófhúzó a mentési szót jelenti rajta, hogy “vigyász ha jön a vonat!” (Nem is aszt jelenti…). Egy jelmondat, csak elfelejtettem. Felséked tudja, hogy nem vagyok hiju, de esz nagyon dagadozóvá tesz kebelben, hogy jönnek majd mind az előkelő urak, fejükön fényes zsaket és azt megemelik két ujuk között.
   Hubbardné asszony olyan fuldokló izgalommal lépett be az étkezőkocsiba, hogy alig volt képes egy értelmes mondatot kimondani.
– Mondják meg, kérem, van itt valaki, aki illetékes? Nagyon fontos dolgokat tudok, csakugyan nagyon fontosakat, és a lehető leghamarabb el akarom mondani annak, aki illetékes. Ha maguk közül, uraim…
Ide-oda járt a tekintete a három férfi közt.

   Ismét könyvet olvastunk. De már megint egyszerre nem egyet, hanem többet is, és mivel a könyvek lapjai olvasás közben széthullottak, a történetek ezért nagyon összekeveredtek. Meg tudod mondani, mennyi könyvet, illetve pontosabban azt is, hogy kiknek mely műveit olvastuk?

   Egyszerre csak nagyon Jó Ötlete támadt. Odamegy gyorsan a Hét Fenyőfákhoz, óvatosan bekukkant a verembe oldalról, van-e benne Elefánt. És ha van, akkor hazamegy, lefekszik, és fejfájása lesz, ha nincs, ott marad, és nem lesz fejfájása.
Így hát nekilódult. Egyik percben azt gondolta, talál Elefántot, másik percben, hogy mégse talál. És miközben közel ért a veremhez, akkor már biztos volt benne, hogy talál, mert valami elefántosan mozgott és mocorgott a verem fenekén.

   Először meglepetés látszott az arcodon, aztán nevettél egyet magadon.
– Folyton azt hiszem, hogy otthon vagyok! – mondtad.
Nos: mikor az Egyesült Államokban dél van, Franciaországban köztudomásúlag éppen lemegy a nap. Az embernek elég lenne egyetlen szempillantás alatt Franciaországban teremnie, hogy napnyugtát lásson. Ehhez azonban Franciaország, sajnos, túlságosan messze van. Neked viszont, a parányi bolygódon, egyéb sem kellett, mint pár lépéssel odébb húznod a székedet. S annyiszor láttad a naplementét, ahányszor csak akartad…
– Volt egy nap, amikor negyvenháromszor láttam lemenni a napot!

– Értem… – mondta a nagy bajuszú, holott nem értette, hogy miért kell az énekórára, különösen a tornaórára színes tinta, de nem firtatta, csak felsóhajtott, s így mormogott a bajusza alatt: „Már csak egy évem van a nyugdíjig! Addig fél lábon is kibírom!”
Odaadta a kék és a piros tintát, a fiókba rakta az aprópénzt, és kifejezéstelen szemmel bámult a távozó kislány után. „Még a sapkája is olyan furcsa!” – suhant át az agyán, de nem foglalkozott vele többet, vigyázott az idegeire.

   Így azt sem vette észre, hogy a közelben a királyi favágók vágják a fát. Már szép nagy halom felvágott és elfűrészelt fahasáb magasodott a tisztáson, s épp az utolsó fának készülődtek neki a királyi favágók nagy buzgón. Vagyis az Első Favágó megpökte a markát, megmarkolta a fejsze nyelét és odasuhintott. A fa meg se rezdült, mivel hatalmas, vastag törzsű fa volt. De a királyi favágók nem csüggedtek. Most a másik pökte meg a markát, markolta a fejszenyelet, s csapott oda a törzshöz. És most mintha a fa megrezdült volna egy kicsit! Aztán újra az egyik csapott oda, majd újra a másik!
Ekkor egy lepke szállt át a fejük felett, de oda se figyeltek.
Éppen az egyik favágó akart suhintani a fejszével, mikor a hatalmas fa recsegett-ropogott, s gyökerestül kiemelkedett a földből! A favágók a szájukat is eltátották a csodálkozástól.

   Könyvet olvastunk ismét. De egyszerre nem egyet, hanem többet is, mivel a könyvek lapjai olvasás közben széthullottak, és így persze ezzel a történetek is összekeveredtek. Meg tudod mondani, most mennyi könyvet, illetve pontosabban azt is, hogy kiknek mely műveit olvastuk?

Scarlett a karját kitárta, a szemét behunyta, és fejét ide-oda ingatta a bánatos, bűvös ritmusra. Úgy megindította a dal, hogy összeszorult a torka tőle.
   Mintha a zene varázslata bűvölte volna oda a katonákat, egyszerre trombitaszó és patkódobogás hallatszott odakintről, az utcáról a langyos esti levegőben. Nagy zűrzavar, lárma, kavarodás keletkezett. Kocsik érkeztek, fiatal lányok kacagtak, négerek veszekedtek, amint a lovakat elvezették.
   Néger énekkar érkezett a városba, és ez végre szenzációt keltett. Tom és Joe Harper maguk is szerveztek egy művésztársulatot, és két napon át boldogok voltak.
   Még a dicsőséges július negyedike is félresikerült, bizonyos értelemben. Hatalmas zápor támadt ugyanis, aminek következtében a felvonulás elmaradt. Mister Benton pedig, az Egyesült Államok egy tényleges szenátora – Tom véleménye szerint a legnagyobb ember a világon – ugyancsak megdöbbentő csalódást okozott, mert egyáltalán nem volt öt méter magas, sőt még csak közel sem járt hozzá.
 Akkor látta, hogy a sötétkék ruhába öltözött gyalogsereg mind láncra van fűzve. A ruhájuk rongyos, a hajuk sáros, az arcuk sápadt. Öreg ember nincs köztük egy se, de sebesült az van sok. Egy magas, rongyos rabnak merő kékvörösre dagadt seb az arca, csak éppen az egyik szeme látszik ki az összeroncsolt arcból.
   Vajon nem éppen Török Bálint vágta-e azt orrba?
 Kolnay szipogott és szepegett. Az orrát törülte.
 – Mit folytassak?
 – Honnan szedtétek a többit?
 – Hát most mondta a Csele… És az egylet nekem adott egyszer hatvan krajcárt, hogy én is szerezzek.
 Ez már nem tetszett Rácz tanár úrnak.
 – Hát pénzért is vettetek?
 És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.
 Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.
 – Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van.
 Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.
 Bealkonyodott és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok épp olyan szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt!

   Könyvet olvastunk. De egyszerre nem egyet, hanem többet is, mivel a könyvek lapjai olvasás közben széthullottak, és így persze ezzel a történetek is összekeveredtek. Meg tudod mondani, mennyi könyvet, illetve pontosabban azt is, hogy kiknek mely műveit olvastuk?

   Ladó Gyula Lajos számára megszűnt a tanterem minden izgalma. Megszűnt a tábla, a katedra, a verejtékező Kertész, sőt Kengyel is, aki már harmadszor szólítja Sóst, hogy: kedves Sós „barátom”, most szóljon közbe, de Sós nem szól közbe…
   Boka zsebre vágta a kis papirost, és egy utolsót szorított már összecsomagolt könyvein. Egy óra volt. A villamos óra berregni kezdett, és most már a tanár úr is tudta, hogy vége az órának. A Bunsen-lámpát eloltotta, a leckét kijelölte, és visszament a természetrajzi szertárba, a gyűjtemények közé, honnan minden ajtónyitáskor kitömött állatok, polcon tollászkodó kitömött madarak kandikáltak ki buta üvegszemükkel, s ahol a sarokban csöndesen, de méltósággal állongott a titkok titka, a rémek réme: egy megsárgult emberi csontváz.
   A kis Nyilas sebesen kifutott az udvarra, hogy utolérje Gimesit, s megmondja neki, hogy a latintanár azt mondta, hogy neki muszáj elmenni, de már sehol sem látta, pedig kiment utána egészen a Csokonai-kertig. Akkor addig ácsorgott, hogy a konviktusba is csengettek, s ő a könyveivel lélekszakadva futott fel a második emeletre, már mindenki elment, akkor lerohant, s elkésve érkezett az ebédhez.
   Gulyásleves volt és tejbekása, jóízűen megette, a sok kanálcsörgés, tányércsörömpölés egészen jól hatott rá, mikor az ebéd végén a szénior felállott, s elmondta az imádságot, ő még evett, a szája tele volt kásával, s ami a tányérán maradt, azt még futva bekapta.
   Én, miután jóllaktam, az asztal sarkán fölfedeztem a mosogatórongyot, fölkaptam hirtelen, és már bele is vágtam a banya fazekába, csak úgy loccsant. És már mentem is kifelé az udvarra, igen gyorsan. A kemence mellett megálltam, hogy megvárjam a bajok kialakulását. Igen elcsudálkoztam, hogy a banya nem sápítozott utánam. Gondoltam, hogy még nem vette észre a galibát, talán majd akkor töri magát – mondom -, ha a sűrejit kezdi enni a levesnek. Így ábrándozok magamban, közben a banya csöndesen kigyött a konyhából, az egyik kezefejit a köténye alatt tartotta. Azt hittem, vakaródzás miatt nyúkál a köténye alatt, merthogy bolha bántja. Ilyen vénasszonyban annyi bolha szokott lenni, mint a kutyába.
   A banya úgy tett, mintha el akart volna menni mellettem. Ekkor ért aztán igazi meglepetés. Úgy az arcomba vágta a mosogatórongyot, hogy nem láttam miatta se eget, se földet.