Ebben a sorozatunkban zenélünk, illetve hangszereken játszunk, pontosabban, hangszerekkel játszunk. 🙂

   Egészen pontosan, mi leírjuk egy konkrét hangszernek pár jellemzőjét (jelenleg egy teljes leírást), és ki kell találni, mely hangszerre gondolunk.

   Akkor hát csapjunk a húrok közé! 😀 😀

   Ez egy ókori görög fúvós hangszer, mely a görögök legfontosabb fúvós hangszere volt egész zenetörténetük során, a görögből fordított szövegekben gyakran fuvola néven szerepel, de valójában a nádnyelves hangszerek családjába tartozik. Hengeres furatú, hangképző nyílásokkal ellátott teste legtöbbször nádból, fából vagy csontból készült. A legelterjedtebb anyaga a klasszikus korban egy nádféleség volt, ugyanaz az anyag, amit a sípszerkezet elkészítésére is használtak. A különbség, hogy a hangszertestnek szánt anyagot a nád fejlődésének későbbi stádiumában metszették le, amikor a belső átmérője már elérte a 9–15 millimétert. A nád két csomója közötti távolság elegendő volt, hogy egy darabból készítsék el a síptesteket. A hangszer legtöbbször öt elkülöníthető részből állt: a nádnyelves fúvókából, a két kidudorodó részből és magából a hanglyukakkal ellátott hangszertestből, amely leggyakrabban két darabból volt összecsapolva. A hangszert a számos ábrázolás tanúsága szerint szinte mindig párosával szólaltatták meg, és a zenész szinte mindig álló helyzetben szólaltatja meg. Két sípjának nádfúvókáit egyszerre fogja ajkai közé, egyik keze az egyik, a másik keze a másik sípszárat tartja úgy, hogy a kettő kisebb-nagyobb szöget zár be egymással, de a hangszer csöve irányulhat felfelé, lefelé, állhat vízszintesen. Intenzív, átható hangja kellett hogy legyen: egymagában ötventagú kórus hangszeres kíséretére is használták. Csöveinek hengeres furata révén hangfekvése viszonylag mély volt, hangzását a kettős nádnyelves fúvóka, a szűk furat és a két síp hangjának keveredése különösen színessé, felhangdússá tehette. Továbbá a két síp valószínűleg azonos dallamot, uniszónót játszhatott. Ennek zenei haszna a hangzás gazdagságában, a két hang összesúrlódásában, lebegésében rejlő kifejező erő lehetett. Sok ábrázoláson a játékos a hangszer megszólaltatásához egy sajátos, bőrből készült szájszorító pántot visel az arcán. Ennek legfontosabb része egy bőrszalag, ami viselőjének száját, arcát fogja körbe, ezen két lyuk van a száj előtti részen, ezekbe illeszkedik a két síp fúvókája. Kitalálod vajon most milyen hangszeren játszottunk?

   Ebben a sorozatunkban zenélünk, illetve hangszereken játszunk, pontosabban, hangszerekkel játszunk. 🙂

   Egészen pontosan, mi leírjuk egy konkrét hangszernek pár jellemzőjét (jelenleg egy teljes leírást), és ki kell találni, mely hangszerre gondolunk.

   Akkor hát csapjunk a húrok közé! 😀 😀

   Ez egy nagy hangterjedelmű, basszus fekvésű vonós hangszer, és hasonlóan e hangszercsalád többi tagjához, ez is négy húrral rendelkezik (melyek kvint távolságra vannak egymástól). A neve egy olasz kifejezésből jön (ami a származására is utal). Az elő- és hátlapja 75–76 cm hosszú, oldallapja 11 cm széles, van lélekfája, húrtartója, ahonnan a húrok kiindulnak – melyek a lábon végig futva a kulcstartóban található hangolókulcsokon végződnek. A háta, oldallapja, a nyaka a hangolófejjel puhább fából, a tető lucfenyőből, a fogólap és a kulcsok anyaga pedig általában valamilyen keményfából készülnek. A húrok eredetileg nyúl- vagy báránybélből készültek. Ezek a húrok könnyebben hangolódtak- és szakadtak el, mint napjaink modern fémhúrjai. A vonó 71–73 cm hosszú, melyhez a vonószőr napjainkban is hagyományosan a ló farkának a szőréből készül (bár léteznek vonók, amelyeken szintetikus anyag helyettesíti a szőrt). A vonókat általában gyantázni kell, hogy a vonó vertikálisan ne csúszkáljon, illetve hogy a húrok jobban rezegjenek. Különösen a zenetanulás folyamatának az elején szükség van az ideális játékhoz a megfelelő méretű hangszerre. Ezért (mivel a zenetanulást leggyakrabban már gyermekkorban elkezdik) többféle méret kell, hogy kövesse a gyermek növekedését. Így létezik nyolcados, negyedes is, de a növendékek általában a feles hangszerrel találkoznak először. A háromnegyedes már a végső, felnőtt hangszerhez készíti elő a növendéket. A felnőtt méretű hangszert egészesnek nevezik (létezik még női egészes is, amit hétnyolcadosnak is neveznek). A hangszert játék közben a földre kell támasztani, és (a két térddel stabilan tartva) ülve játszani rajta. A jobb kézben tartjuk a vonót, a bal kéz a hangszer nyakán nyugszik. Hangot úgy tudunk lejátszani, hogy a bal kézben az egyik ujjunkkal lenyomjuk az egyik húrt, a jobb kézzel pedig a vonót húzzuk végig a húron. A zenei vibrálás a gitárral ellentétben itt nem a húr mozgatásából, hanem a bal kéz ujjainak mozgatásából ered. Kitalálod vajon most milyen hangszeren játszunk?

   Ebben a sorozatunkban zenélünk, illetve hangszereken játszunk, pontosabban, hangszerekkel játszunk. 🙂

   Egészen pontosan, mi leírjuk egy konkrét hangszernek pár jellemzőjét, és ki kell találni, mely hangszerre gondolunk.

   Akkor hát csapjunk a húrok közé! 😀 😀

   Ez a vonós hangszer az ősi keltából származik. Felépítése a klasszikus ókori görög húros és pengetős hangszerhez, a lírához hasonlít. Hagyományosan a hangdobozt vagy a rezonátort és a felül álló, fordított U alakú igát egyetlen egységként faragták ki juhar- vagy platántömbből. A hangtábla – vagy has – leggyakrabban egy puha fából, a híd pedig általában cseresznyéből vagy más gyümölcsfából készült. Két hanglyukat, körkörös nyílásokat vágtak a hangdobozba, hogy a hangdobozból pulzáló levegő ott eltávozhasson, ezzel erősítve a hangot. Jellegzetessége, hogy a híd egyik lába a tető kiiktatásával átmegy az egyik hanglyukon keresztül közvetlenül a lélekre, a hangszer hátára, és a hangdoboz alján nyugszik, csak a másik láb van kapcsolatban a tetővel. Érintők nélküli fogólapja és 6 húrja van. A két G húr a fogólap mellett (és nem fölötte), azzal párhuzamosan halad, amelyeket a játékos a bal hüvelykujjával tud pengetni. A hangszeren sokféleképpen lehet játszani: lehet úgy tartani, mint a hegedűt, vagy mint a csellót, de akár úgy is, hogy a hangszert a mellünkhöz támasztjuk, és úgy húzzuk a vonót. Hangját egy középkori költő úgy jellemezte, hogy „száz hang a kézben”, ezzel utalva az egyidejűleg, harmóniában megszólaló húrok gazdag hangzására.

   Ebben a sorozatunkban zenélünk, illetve hangszereken játszunk, pontosabban, hangszerekkel játszunk. 🙂

   Egészen pontosan, mi leírjuk egy konkrét hangszernek pár jellemzőjét, és ki kell találni, mely hangszerre gondolunk.

   Akkor hát csapjunk a húrok közé! 😀 😀

   Ez egy szélmozgás által megszólaltatott hangszer, amely hangszertanilag a citerák osztályába tartozik. A romantika korában igen kedvelt volt – bár még ma is készítenek ilyen hangszereket. Ez tulajdonképpen nem más, mint egy fadoboz, rajta kifeszítve különböző anyagú – vagy vastagságú – húrokkal, amelyeket általában egy hangmagasságra hangolnak. A hangszert a nyitott ablakhoz közel kell elhelyezni, hogy a légmozgás a peremhangos hangkeltés elve alapján megrezegtesse a húrokat. A hangmagasság- és erősség véletlenszerű és változó, a szél erősségétől függ. Ha a húrokat eltérő hangmagasságra hangolják, akkor akkordokat is hallhatunk.

   Ebben a sorozatunkban zenélünk, illetve hangszereken játszunk, pontosabban, hangszerekkel játszunk. 🙂

   Egészen pontosan, mi leírjuk egy konkrét hangszernek pár jellemzőjét, és ki kell találni, mely hangszerre gondolunk.

   Akkor hát csapjunk a húrok közé! 😀 😀

   Ez egy Délkelet-Ázsiában használt, bambuszból készült, rázással megszólaltatható idiofon hangszer. A hangszer két vagy három bambusz hangkeltő testből áll, melyek egy szintén bambuszból készült keretre vannak felszerelve. Ehhez a nádat közvetlenül a csomó alatt vágják el, hogy egyik végén zárt csőszerű rész jöjjön létre, majd a másik végét úgy, hogy az félkör keresztmetszetű, nyelvszerű nyúlványt alkosson. Ezen a nyúlványon a rezgési csomópont helyén lyukat fúrnak, itt függesztik fel a keretre úgy, hogy bizonyos határok között szabadon lenghessen. A másik, alsó végén két kis nyúlvány van kiképezve, amik a keret alapjául szolgáló náddarab belsejébe lógnak, rázáskor ezek koccanásai szólaltatják meg a nádat. A hangkeltő nádtestekben deformációs hullámok jönnek létre hasonlóan a xilofonhoz, de ez a hangszer csak egyetlen zenei hang kiadására képes.

   Ebben a sorozatunkban zenélünk, illetve hangszereken játszunk, pontosabban, hangszerekkel játszunk. 🙂

   Egészen pontosan, mi leírjuk egy konkrét hangszernek pár jellemzőjét, és ki kell találni, mely hangszerre gondolunk.

   Akkor hát csapjunk a húrok közé! 😀 😀

   Ez egy egyszerű nádnyelves fúvókával megszólaltatott fúvós hangszer, mely egy belga hangszerkészítőnek a találmánya, és az ő nevét viseli. Ennek a sokféle méretben készülő hangszernek a fúvókája a klarinétéhoz hasonló egynyelvű nádsíp. Fémből készült csöve bő, kúpos furattal rendelkezik. 19–24 billentyűvel van felszerelve, melyek a többnyire nagy átmérőjű hanglyukakat nyitják-zárják, amely hanglyukakkal és billentyűkkel lehet rajta játszani. A hangszer teste sárgarézből készül, de ennek ellenére nem soroljuk a rézfúvós hangszerek közé, mert megszólaltatási módja alapján azoktól eltér. Az a sajátossága, hogy hangsorait a hanglyukakkal és billentyűkkel lehet előállítani, a fafúvós hangszerekkel rokonítja. Fúvókájának működési elve alapján a klarinéttal rokon, de csövének kúpszerű furata alapján az oboafélékhez is hasonlítható, ugyanis ez utóbbi jellegzetessége miatt átfúváskor az oboához hasonlóan oktávval emelkedik a hangmagassága. A dzsesszben, szórakoztató zenében használják elsősorban, de előfordul szimfonikus művekben, operákban is. A hangszer híres játékosai többek közt Gerry Mulligan, vagy Charlie Parker.

   Ebben a sorozatunkban zenélünk, illetve hangszereken játszunk, pontosabban, hangszerekkel játszunk. 🙂

   Egészen pontosan, mi leírjuk egy konkrét hangszernek pár jellemzőjét, és ki kell találni, mely hangszerre gondolunk.

   Akkor hát csapjunk a húrok közé! 😀 😀

   Ez egy a nádnyelves hangszerek családjába tartozó, kettős nádsíppal megszólaltatott f-hangolású transzponáló fúvós hangszer. Fából készült, kúpos furatú, billentyűzettel ellátott zeneszerszám. Az oboához hasonló a felépítése, ezért kezelése és ujjtechnikája hasonlít az oboához, de annál egy kvinttel mélyebb hangolásának megfelelően kb. másfélszer hosszabb, furata kissé bővebb. Legszembetűnőbb vonása, hogy az oboától eltérően korpusza nem tölcsérszerűen, hanem körteformájúan végződik, a nádsíp pedig hajlított fémcső közvetítésével csatlakozik a hangszerhez. Kitalálod vajon most milyen hangszeren játszunk?

   Ebben a sorozatunkban zenélünk, illetve hangszereken játszunk, pontosabban, hangszerekkel játszunk. 🙂

   Egészen pontosan, mi leírjuk egy konkrét hangszernek pár jellemzőjét, és ki kell találni, mely hangszerre gondolunk.

   Akkor hát csapjunk a húrok közé! 😀 😀

   Ez egy ajaksípos aerofon hangszer, eleinte fából, napjainkban már leggyakrabban fémből készül. A hangszer játék közben a fúvás irányára merőlegesen, oldalsó helyzetben áll. A legmozgékonyabb hangú fúvós hangszer, hangképzés szempontjából a legegyszerűbb hangszerek egyike, mert nincs valódi fúvókája, a hangszert a játékos ajkai által a fejrészen lévő befúvónyílásra irányított levegőáram szólaltatja meg. A hangot eredményező rezgésfolyamat úgy jön létre, hogy a szűk résen áramló levegő éles, ék alakú akadályba ütközik, és az akadálynak hol az egyik, hol a másik oldalán leválva légörvényeket kelt gyors egymásutánban. Az így keletkező rezgés egy hozzá csatolt hangszertest légoszlopának önrezgését gerjeszti, hallható zenei hangot létrehozva. A különböző hangmagasságokat hanglyukakkal, billentyűzet segítségével lehet rajta képezni.

   Ebben a sorozatunkban zenélünk, illetve hangszereken játszunk, pontosabban, hangszerekkel játszunk. 🙂

   Egészen pontosan, mi leírjuk egy konkrét hangszernek pár jellemzőjét, és ki kell találni, mely hangszerre gondolunk.

   Akkor hát csapjunk a húrok közé! 😀 😀

   Ez egy csőszerű idiofon hangszer. A hosszú, zárt üreges eszköz belsejébe spirálisan, csigalépcsőszerűen pálcikák vannak felerősítve, és apró gyöngyökkel, babbal, vagy kavicsokkal van az üreg töltve. A hangszer teste többféle anyagból is készülhet. A belső kis pálcikák és az apró szemű töltet is lehet többféle anyagú. Vagy rázóhangszerként használják a hangszert, vagy a feje tetejére állítják a megszólaltatásához, ekkor a gyöngyök lassan lecsorognak a cső aljára, de közben meg-megpattannak a pálcikákon, ezzel hangot adva ki, amely hangzásról kapta a hangszer a nevét is.

   Ebben a sorozatunkban zenélünk, illetve hangszereken játszunk, pontosabban, hangszerekkel játszunk. 🙂

   Egészen pontosan, mi leírjuk egy konkrét hangszernek pár jellemzőjét, és ki kell találni, mely hangszerre gondolunk.

   Akkor hát csapjunk a húrok közé! 😀 😀

   Ez a hangszer egy háromszög alakú, 3-6 húros, fatestű lantféle pengetős hangszer. Egy nép kultúrájának szimbólumaként, és az ő népzenéjük jellegzetes kísérő hangszereként ismert.