Engem többé nem látsz… (17)

A kép csak illusztráció!

   Ez a kitalálós sorozatunk napjainkra kihalt állatfajoknak állít emléket.

   Ki tudod találni ebben a kérésre kiötölt bemutatkozás alapján, hogy ezt az állatot hogy hívták? Lássuk:

   Kis zöld madár voltam, méretemben és színemben nagyon hasonlítottam a ma is élő jénai- és napsugaras társaimhoz. A tollazatom többsége mint mondottam zöld volt, az alsó rész világosabb zöld, a fejem világossárga, és narancssárga a homlokom. Vállaim sárgák voltak, lefelé haladva a szárnyak külső szélein. Az elsődleges tollaim többnyire zöldek voltak, a külső primer tollakon sárga szélekkel. Combjaim felfelé zöldek, lábfejeim felé pedig sárgák. A hímjeim és nőstényeim kifejlett tollazata azonos volt, a hímek azonban valamivel nagyobbak voltak, mint a nőstények. A lábam és lábfejem világosbarna volt. A szem körüli bőröm fehér volt, a csőröm pedig halvány hússzínű. A fiatal egyedeim színe kissé eltért a felnőttekétől: az arc és az egész test zöld volt, az alsó része halványabb, és hiányzott a sárga vagy narancssárga tollazat az arcon, a szárnyakon és a combon. A kikelő fiókákat egérszürke pehely borította 39–40 napig, amikor a zöld szárnyak és farok megjelentek. A fiókáink 1 éves koruk körül teljes kifejlett tollazattal rendelkeztek. Meglehetősen hosszú életűek voltunk, egy pár társamat a Cincinnati Állatkertben például több mint 35 évig tartottak. Hatalmas, zajos, 200-300 madárból álló csapatokban éltünk. Fészkünket üreges fába építettük, ahová tojóink 2-5 kerek fehér tojásokat tojtak. Leginkább erdei fák és cserjék magvait ettünk: ciprust, bükköt, platánt, szilfát, fenyőt, juhart, tölgyet és más növényeket is, például bogáncsot és homoksarkantyút, és gyümölcsöket is fogyasztottunk, almát, szőlőt és fügét. Különösen szerettük a kakasvirágot – pedig ami egy mérgező glükozidot tartalmazó növény -, de még gabonanövényeket is szívesen csipegettünk. Az emberek is közrejátszottak a kihalásunkban, különféle módokon. Főként az erdőirtás volt a XVIII. és XIX. században az ok, és a vadászat is jelentős szerepet játszott, a színes tollaim dekoratív felhasználásában, például női kalapok díszítésében. Némi szerepet játszott még a kisállat-kereskedelem is. A kihalásom gyorsaságát pedig fokozta még a csoportosulási viselkedésem is, amely arra késztetett mindig bennünket, hogy visszatérjünk az elhullott társaink közelébe, és így könnyen el lehetett bennünket nagy mennyiségben ejteni. A fajom végleges kihalása a 20. század első éveiben némileg rejtély lett, mivel nagyon hirtelen történt. 1896-ban még erőteljes állományaink voltak, de 1904-re gyakorlatilag eltűntünk. A legvalószínűbb ok az, hogy utolsó egyedeink baromfibetegségben elhaltak. 

Tetszett a feladat? Oszd meg: