Ez a kitalálós sorozatunk napjainkra kihalt állatfajoknak állít emléket.
Ki tudod találni ebben a kérésre kiötölt bemutatkozás alapján, hogy ezt az állatot hogy hívták? Lássuk:
Vándormadár voltam, és ezért úgymond megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy Mexikóba vagy Kubába vonultam a teleket átvészelni, amit még azért is tehettem meg, mivel amerikai voltam. A méreteimről csak annyit, hogy a testem 30-42 centiméter hosszú, és a szárnyfesztávolságom is mindössze csak 34-44 centiméter volt. Hogy mennyire voltam színes egyéniség? A szemem inkább volt vörösnek mondható, a csőröm pedig vékony volt és fekete színű. A fejem és a hátam szürkéskék, a nyakam sötétrózsaszín, a begyem és hasam pedig túlnyomórészt fahéjszínű, míg a hátsó felemnél fehérbe hajló volt. Női egyedeim valamivel kisebb méretűek voltak és fakóbb színűek. Egyébként a farktollaim hosszúak, vékonyak, és szürkéskék színűek voltak, míg a lábaim vörösek, fekete karmokkal. Egyébiránt nagyon társas madár voltam. Hatalmas rajokban éltünk – és költöttünk. Több milliós csapatban vonultunk társaimmal, és amikor útra keltünk, akár 160 kilométert is megtettünk naponta. Az éjszakákat fákon töltöttük, csak táplálkozni szálltunk le a földre. Szívesen fogyasztottuk a fán termő gyümölcsöket, vagy csipegettük a földről a magvakat, dióféléket, de akár a földigilisztákat és rovarokat is. Hogy aztán mi történt? Az őslakosok vadásztak rám, és ez az európaiak megérkezésével csak felerősödött, különösen a XIX. században, mivel a húsomat olcsó élelmiszernek találták, és sok évtizeden át forgalmazták is. Végül az utolsó hiteles feljegyzés egy vadon élő és lelőtt példányunkról 1900. márciusából származik, az utolsó állatkertben tartott társunk pedig 1914 szeptemberében hunyt el. Híresnek tartom magam, mivel megjelenek a művészetben. Egy örök emléket állított nekem James Fenimore Cooper a “Bőrharisnya” c. regényében, ahol az állatok oktalan pusztítását a telepesek féktelensége következményének tartja.