Ismét könyvet olvastunk. De már megint egyszerre nem egyet, hanem többet is, és mivel a könyvek lapjai olvasás közben széthullottak, a történetek ezért nagyon összekeveredtek. Meg tudod mondani, mennyi könyvet, illetve pontosabban azt is, hogy kiknek mely műveit olvastuk?
Szép kis postástrombita volt, s ha belefújtak, éppúgy hangzott, mint a katonák trombitája.
Mindössze csak három jelzés volt a trombitával. Az egyik azt jelentette, hogy jön az ellenség, a másik rohamot jelentett, s a harmadiknak az volt a jelentősége, hogy mindenki siessen a tábornokhoz. Ezeket a jelzéseket még a tegnapi gyakorlaton megtanulták a fiúk.
Az őrszem, aki kötelességéhez híven fölmászott a palánk tetejére, és a jobb lábát kilógatta a Pál utcára, bekiáltott:
– Tábornok úr!
– No, mi az?
– Jelentem alássan, egy cseléd akar bejönni a grundra egy levéllel.
– Kit keres?
– Azt mondja, hogy a tábornok urat keresi. A tábornok küldeményének másnap lett a temetése: délután a kertészetben dolgozott az osztály, ástak, gereblyéztek, előkészítették egy darabon a konyhakert földjét. Szabó gyűjtötte egy kupacba az aszú leveleket, száraz gallyakat. Elsőnek Kis Mari gereblyézte össze a rá kiszabott terület avarját, s mikor odahúzta Szabó elé, a levelek tetejére ráejtette a köténye zsebéből a két süteményt. „Kész?” – kérdezte Szabó diadalmasan. „Kész!” – felelt neki Kis Mari. Gina végignézte, hogy dobja minden osztálytársa Szabó kupacára a máskor annyira kívánt, annyira nélkülözött süteményt. Rágereblyézték a gallyakat, a száraz leveleket, Bánki meggyújtotta a máglyát, Szabó, mint valami kövér papnő az ókori áldozatot, időnként megkavarta a füstölgő, parázsló halmot egy bottal, hogy el ne aludjék a tűz. Látták, hogy látja, sőt figyelték, milyen arcot vág hozzá, megállta, hogy lenn a kertben a pillája se rebbent, de csak estig, míg le nem feküdtek. Akkor, villanyoltás után mégiscsak elsírta magát, hogy elégették a szegény, ártatlan süteményeket. Sírt, sírt, és közben gyűlölte magát, mert miért nem erősebb, hiszen úgyis itt hagyja őket, mihelyt lehet, nem volna szabad kiszolgáltatnia magát a gúnyos megjegyzéseknek.
A tűz újra fellobogott, és a meleg világosság vetélve játszott a falakon.
De akkor már este volt.
A nagykerék megállt, egy pillanatra üres csend lett, de aztán felmorajlott a szabadon eresztett víz zúgása. Közelről szinte dübörgött, de a háznál már csak úgy hallatszott, mint a suttogás.
A tűzhelyen elparázslott a láng, a kémény talán füstölt, de ezt látni nem lehetett. Sötétségbe süllyedt a malom. A kerekek már ismerték egymást, összekoptak egy kicsit, a kövek körül finom kőpor szállt a sötétségben. Az ablakok befelé néztek, a garat éhes száját eltátotta, a gerendák nyújtózkodva pattantak helyükön, az ajtó vasnyelve belenyúlt az ajtófélfába, de a becsapott ajtó dördülése, a zár csikorgása még ott úszott a sötétben, és azt mondta: “Magunk között vagyunk.”
A házban ekkor ültek vacsorához.
A papucsos néni tányérokat rakott az asztalra, majd egy terebélyes öregasszony csoszogott be a szobába, és elkezdődött a vacsora. Egyre-másra enni kezdek valamennyien. A vénasszony állán lefolyt a zsír, és engem kínálni kezdett: – Nem vagy éhes, gyerek? Szívesen adok! – Nagyon jóllaktam – mondom – olyan a hasam, mint a dob. Ehün van ni! Pedig hát csakugyan éhes voltam. A papucsos néni is felém nézett. – Érdekes kölyöknek látszik, akárki fia. Aszongya a patás: – Ühüm, ühüm! – aztán falt, mint a veszedelem. Amint láttam, jóval többet evett, mint forint árát.