Ismét könyvet olvastunk. De már megint egyszerre nem egyet, hanem többet is, és mivel a könyvek lapjai olvasás közben széthullottak, a történetek ezért nagyon összekeveredtek. Meg tudod mondani, mennyi könyvet, illetve pontosabban azt is, hogy kiknek mely műveit olvastuk?

Mélységes csönd van itt, megdermesztő méltóság, fönség ül a hegyek, sziklák tetején. Kuss! Ide ugyan be nem tolakodik a XIX. század.
Azért élt itt kedvére Pongrácz István, s mintha valami hasonlatosságban lenne a Jarinkóval, bár elöl volt a szeme, mint a többi emberé, mégis hátrafelé látott, mint a Jarinkó a magáéval.
Különben derék szál legény volt, magas, daliás, feltűnő piros arccal, hetyke bajusszal. Nem volt más hibája, csak hogy sántított egy kicsit. Azt is ő maga akarta így. Mikor egy vitézi roham alkalmával megbotlott a lova egy sáncban, olyan szerencsétlenül bukott le, hogy eltörte a lábát.
Persze rögtön elhítták hozzá a gbelai javasembert, a vén Sztrelnyik Matykót, aki értett az eltört lábak helyreállításához, ebmarás gyógyításához s mindenféle kuruzslásokhoz. István gróf rárivallt:
– Meg tudod-e gyógyítani a lábamat?
Minden bolt kirakata Matykóról készült fotókkal volt tele: Matykó pónilovon, Matykó matrózingben, Matykó katonai egyenruhában, Matykó, miközben hadi szemlét tart. A mozikban is Matykóról vetítettek filmeket. Minden hazai és külföldi képes újság az ő nevétől harsogott.
Meg kell hagyni, mindenki szerette Matykót. Az idősebbek sajnálták, mert ilyen fiatalon elveszítette mindkét szülőjét. A fiúk örültek, hogy akad köztük legalább egyvalaki, akire mindenkinek hallgatnia kell, még a tábornokok is tisztelegnek neki, és felnőtt katonák állnak vigyázzban előtte. A kislányoknak tetszett a kecses pónin ülő kis király. Azonban leginkább az árvák rajongtak érte.
– Igen, fölség.
A király szeme nyájasan siklik el a kapitány alakján s lelkét lágyítja, rezegteti sok előbuggyanó emlék.
– Kívánjon ön valamit.
Ritkaság. Egy vén tábornok beszélte nekem, hogy az uralkodó egész életében ezzel az esettel együtt is csak kétszer tanúsított ilyen kegyet. Kívánjon ön valamit! Ez azt jelenti, hogy mindent kérhet az illető, amit a szeme, szíve megkíván, még egy uradalmat is.
Uhlarik kapitány szédült a boldogságtól: esze egy szempillanatig végignyargalt mindazon dolgok között a nagy mindenségben, melyekre az emberek vágynak és törekszenek, melyeket a hiúság, kapzsiság, okosság kiturkálhat egy korona alól és mohón, de zavartan dadogta:
− Felséges uram, mióta az eszemet tudom, soha nem volt más kívánságom.
A király erre hátrafordult nyergében, kezéből tölcsért csinált, úgy kiáltott:
− Magyar Balázs!
De hát nem is kellett volna kiáltania, mert a másik oldalról már vágtatott elő az ősz vitéz, mégpedig nagy dúlva-fúlva.
− Hej, mordizomadta! Ki ölte meg kincset érő vadászebeimet? Tüstént szétaprítom.
− Ne dohogj, dörmögj, öreg barátom − szólt a király. − Egy faluba akartál fogadni, hogy nincs, aki egy szál karddal szembeszálljon ezekkel a bestiákkal. Nos, hát ez a legény puszta kézzel fojtotta meg őket.