Könyvet olvastunk. De egyszerre nem egyet, hanem többet is, mivel a könyvek lapjai olvasás közben széthullottak, és így persze ezzel a történetek is összekeveredtek. Meg tudod mondani, mennyi könyvet, illetve pontosabban azt is, hogy kiknek mely műveit olvastuk?
Ladó Gyula Lajos számára megszűnt a tanterem minden izgalma. Megszűnt a tábla, a katedra, a verejtékező Kertész, sőt Kengyel is, aki már harmadszor szólítja Sóst, hogy: kedves Sós „barátom”, most szóljon közbe, de Sós nem szól közbe… Boka zsebre vágta a kis papirost, és egy utolsót szorított már összecsomagolt könyvein. Egy óra volt. A villamos óra berregni kezdett, és most már a tanár úr is tudta, hogy vége az órának. A Bunsen-lámpát eloltotta, a leckét kijelölte, és visszament a természetrajzi szertárba, a gyűjtemények közé, honnan minden ajtónyitáskor kitömött állatok, polcon tollászkodó kitömött madarak kandikáltak ki buta üvegszemükkel, s ahol a sarokban csöndesen, de méltósággal állongott a titkok titka, a rémek réme: egy megsárgult emberi csontváz. A kis Nyilas sebesen kifutott az udvarra, hogy utolérje Gimesit, s megmondja neki, hogy a latintanár azt mondta, hogy neki muszáj elmenni, de már sehol sem látta, pedig kiment utána egészen a Csokonai-kertig. Akkor addig ácsorgott, hogy a konviktusba is csengettek, s ő a könyveivel lélekszakadva futott fel a második emeletre, már mindenki elment, akkor lerohant, s elkésve érkezett az ebédhez. Gulyásleves volt és tejbekása, jóízűen megette, a sok kanálcsörgés, tányércsörömpölés egészen jól hatott rá, mikor az ebéd végén a szénior felállott, s elmondta az imádságot, ő még evett, a szája tele volt kásával, s ami a tányérán maradt, azt még futva bekapta. Én, miután jóllaktam, az asztal sarkán fölfedeztem a mosogatórongyot, fölkaptam hirtelen, és már bele is vágtam a banya fazekába, csak úgy loccsant. És már mentem is kifelé az udvarra, igen gyorsan. A kemence mellett megálltam, hogy megvárjam a bajok kialakulását. Igen elcsudálkoztam, hogy a banya nem sápítozott utánam. Gondoltam, hogy még nem vette észre a galibát, talán majd akkor töri magát – mondom -, ha a sűrejit kezdi enni a levesnek. Így ábrándozok magamban, közben a banya csöndesen kigyött a konyhából, az egyik kezefejit a köténye alatt tartotta. Azt hittem, vakaródzás miatt nyúkál a köténye alatt, merthogy bolha bántja. Ilyen vénasszonyban annyi bolha szokott lenni, mint a kutyába. A banya úgy tett, mintha el akart volna menni mellettem. Ekkor ért aztán igazi meglepetés. Úgy az arcomba vágta a mosogatórongyot, hogy nem láttam miatta se eget, se földet.