Az egyetemes filmművészet egyik legtöbbet értelmezett és legjelentősebb mesterműve és a sci-fi műfaj egyik klasszikusaként tartják számon, a vizuális effektjeiért pedig még Oscar-díjat is kapott. Amikor végignéztem a filmet, én határozottan unalmasnak és a cselekményt is túl vontatottnak találtam. Kezdődik a nagy nehezen elinduló cselekmény két őskori hominidákból álló törzzsel, közel 20 percen keresztül, majd váratlanul “átrepül” a film további 2 órányi folyama a kozmikumba és ott folynak a nem túl izgalmas cselekmények tovább, már javarészt emberi főszereplőkkel. Az alaptörténet központja egy monolit, mely például a Jupiteren a rávetülő napfény hatására nagy teljesítményű rádiójelet bocsát ki, de megjelenik még másik két ízben – a film elején és végén is – teljesen más hatásokkal. Meg kell hagyni, a film látványban és illúziókeltésben valóban gazdag. Futurisztika felsőfokon: űrhajók, űrsiklók, űrkabinok, űrállomások szerkezetét és a bennük élők életét is tanulmányozhatjuk nagy részletességgel többek közt Strauss és Hacsaturján műveinek kíséretében.