A repülőtér VIP várótermének e­le­gáns, sötétbarna bőr fotelei mö­gött hatalmas üvegfalak ma­ga­sod­tak, amelyeken át pazar kilátás nyílt a kifutópályákra. A lemenő nap sárgásvörös fénybe vonta a so­ra­kozó utasszállítókat, miközben a hangszórókból lágy jazz-zene szólt. Az első osztály négy utasa – akik a váróban már élénk beszélgetésbe elegyedtek a prémium ká­vé­kü­lön­le­ges­sé­gek mellett – együtt indult meg a beszállókapu felé.
 Mivel mindannyian rendkívül fontos vagy féltett dolgokat szál­lí­tot­tak, eszük ágában sem volt a poggyásztérbe feladni a cso­mag­ja­i­kat; kézipoggyászként vitték fel ő­ket a fedélzetre. Különös véletlen – vagy a prémium üzleti utazók ak­tu­á­lis divatja –, de mind a négyüknél hajszálpontosan ugyanaz a matt fe­ke­te, számkódos alumínium ak­ta­tás­ka modell volt.

 Mivel mindannyian tudatában voltak annak, hogy négy teljesen egyforma táska ke­rül a fedélzetre, a stewardess segítségével, még a felszállás előtti pillanatokban el­lát­ták a sajátjukat egy-egy egyedi, jól látható jelöléssel, mielőtt a csomagok be­ke­rül­tek az ülések feletti közös, tágas poggyásztartó rekeszbe:

 A műgyűjtő – akinek a táskája a ritka, nehéz ókori fémérmék miatt jó 8-10 kilót nyo­mott – egy feltűnő, neonvörös „PRIORITY” címkét fűzött a táska fogantyújára.
 Albert, a szoftverfejlesztő – akinek a táskájában a saját- és a céges laptopjai és vas­tag szakkönyvei pihentek (4-5 kg) – egy zöld kulcstartót csatolt a táska zár­szer­ke­ze­té­hez.
 Cézár jogász – aki a holnapi tárgyalása súlyos, nyomtatott bírósági aktáit szál­lí­tot­ta (3-4 kg) – ő a saját névjegykártyáját csúsztatta a fül melletti átlátszó tartóba.
 Bernát, az üzletember – aki egy divatbemutatóra a legújabb milánói kollekciójának pehelykönnyű selyemnyakkendő mintadarabjait vitte magával (alig 1 kg) – egy kék színű selyemszalagot kötött a fogantyú köré.

 A repülés eseménytelenül telt. A Boeing komótosan hasította a felhőket, a diszkrét u­tas­téri fények mellett az utasok többsége olvasott vagy pihent.
 A dráma a landolás után, a gép végső megállásakor vette kezdetét. Amikor meg­szó­lalt a biztonsági övek kikapcsolását jelző csilingelés, az első osztályon hirtelen fe­szült sietség lett úrrá mindenkin. Az utasok egyszerre ugrottak fel, télikabátokat rán­gat­tak elő, sálakat igazgattak, és a szűk folyosón egy hullámzó, lökdösődő, sűrű tö­meg alakult ki, miközben mindenki a feje feletti, automatikusan kinyílt nyitott re­ke­szek­ből próbálta kihalászni a holmiját a nagy tolongásban.

 A műgyűjtő is nyújtózkodott a táskájáért, de a kabátos forgatag egy pillanatra el­so­dor­ta őt. Amikor végre újra hozzájutott a rekeszhez, megkönnyebbülten látta, hogy a neonvörös címkével ellátott táskája ott van. Gyorsan leemelte a magasból, de a ru­ti­nos keze a tizedmásodperc tört része alatt azonnal gyanút fogott: a táska súlya meg­döb­ben­tő­en megváltozott, szinte semmi súlya nem volt az eddigi nehéz tartalomhoz képest. Azonnal tudta, hogy valami turpisság történt, itt valami nagyon nem stim­mel.

 A férfi rögtön riasztotta a légiszemélyzetet, akik lezárták a repülőgép ajtaját, így sen­ki sem hagyhatta el az első osztályt. Az ezredes – aki szintén ezen a járaton u­ta­zott – azonnal átvette az irányítást, és a pilótafülke mögötti előtérben felsorakoztatta a három utast, akiknél a többi egyforma táska volt. A számkódos zárak még lát­ha­tó­an érintetlenül le voltak zárva.

 Az ezredes tüzetesen megvizsgálta a táskák külső jelöléseit, majd ezt követően ki­hall­gat­ta a férfiakat:
 Albert, a szoftveres:
– Kizárt, hogy én lennék a felelős ezért a keveredésért. Én megvártam, míg a sor egy kicsit megindul, és miután a szememmel előbb megkerestem, hogy hol van, akkor tu­da­to­san a zöld kulcstartós táskámat vettem le, ellenőriztem rajta a jelet. Ez itt biz­tos az enyém. Baj is volna, ha nem úgy volna, hisz a fejemet is venné a cégem, annyi­ra fontos adatokkal teli laptop van a táskámban. – A táskáján valóban ott fityegett a kis zöld kulcstartó.
 Cézár, a jogász:
– Én is rendkívül ügyeltem a biztonságra, hiszen nagyon fontos, perdöntő iratok van­nak nálam. Nem is tudtam ezért egész úton szemernyit sem aludni. Aztán a­mi­kor kinyíltak a rekeszek, én kizárólag a névjegykártyámmal ellátott táskámat ke­res­tem, csakis azért nyúltam fel, és a leemelést követően még egyszer ellenőriztem rajta a nevemet is. Biztos nem hibáztam. – A táskán valóban ott volt a jogász névjegye.
 Bernát, az üzletember:
– Fogalmam sincs, mi történhetett, tiszta őrület ez a kapkodás. Én is a nagy to­lon­gás­ban hamar felnyúltam a rekeszbe, és kivettem a kék szalaggal megjelölt tás­ká­mat, és már indultam is volna kifelé, ha meg nem állítanak, mert kérem, a be­mu­ta­tó­ról én nem késhetek. De én sem vettem észre semmi szokatlant sem az overhead bin-­ben, sem a táska leemelésekor. – Bernát a kezében valóban a kék szalagos táskát tartotta.

 Az ezredes a kezükben a táskájukkal végigmérte az előtte álló három gya­nú­sí­tot­tat, majd elmosolyodott, és magabiztosan a három férfi közül az egyikre mutatott:
– Uram, a nyomozás itt véget is ért. A saját alibije és a fizika törvényei már le is buk­tat­ták Önt! –

 A kettő (plusz egy) kér­dé­sünk: 1) Melyik férfira mutatott, ki volt az hármuk közül? 2) Mire utalt az ezredes, mi buktatta le ennyire egyértelműen a tettest? (A plusz kér­dé­sünk bónusz Pontért: Te mit gondolsz, mit csinált konkrétan a tettes, és mikor kö­vet­het­te el a tettét? Ehhez kis fantázia szükséges, mivel ezt a szöveg rejtve sem á­rul­ja el, de rá lehet jönni a módjára – és adott alkalomra.)