Legújabb sorozatunk az Óceánia. Játékunkban a torpedó típusú játékokhoz hasonlóan játszunk, táblázatban, négyzetrácsokkal. Az egyik fő különbség a két játék közt, hogy itt nem hajókat keresünk, hanem szigeteket. A másik szembetűnő különbség, hogy egy több pontból álló szöveges feladvány is tartozik az ábrához. E megadott szöveg alapján lehet a szigetek pozícióját az ábra külső területén látható számok és betűk segítségével pozícionálni. Az ábra szélein még látható továbbá két égtáj megjelölése is, ami a játék megfejtéséhez és a tájékozódáshoz szükséges. A feladványok különbözőek, de a szabályok mindig ugyanazok maradnak.
A szabályok:
A szigetek között kell lennie mindig egy üres négyzetnek.
A szigetek a “sarkukkal” sem találkozhatnak.
A partszakaszok sem találkozhatnak a szigetekkel, azok között is lenni kell mindig legalább egy üres négyzetnek.
Az összes sziget egyforma nagy, mind csak egyetlen négyzeten belül terül el.
A megadott útvonalak minden szigetet csak egyszer érintenek, azaz egy szigetet tartalmazó négyzeten csak egyszer haladhatunk át.
A szövegben a négyzeteket egységnek nevezzük, ahol 1 egység mindig pontosan 1 db négyzetet jelent.
A part is egységekből áll, még ha négyzetráccsal nincs is ábrázolva. A partszakaszok szélessége mind a négy égtájon és a teljes hosszokon egységesen 1 egység (az öblöktől függetlenül).
Minden partnak (homokszín, és nincs négyzetrácsozva) ott van a határa, ahol a víz (kékszínű és négyzetrácsozott) elkezdődik. Tehát amikor azt állítjuk, hogy egy egységnyit haladunk a Déli part “D” pontjából észak felé, akkor a D-8 mezőbe értünk, nem pedig a D-7-be; vagy másképp fogalmazva, ha azt mondjuk, hogy a Keleti partot elhagyva 9 egységet teszünk meg nyugat irányába, akkor biztosak lehetünk abban, hogy átértünk a Nyugati partra.
És amíg a mi kis tengeri ábránk csak közel egy arasznyi, addig a játék képzeletbeli tengerének egy-egy egysége lehet akár 10000- vagy akár 1000000 négyzetkilométer területű is. Így fordulhat elő ez olykor, hogy bár azt gondolhatnánk, mindjárt szigetnek vagy partnak ütközünk, ám a játék szerint a következő négyzetrácsban található tájegységek még bizony nagyon távol lehetnek tőlünk.
Lássuk a játékot. 🙂
A tengeri nyaralásunk alatt egy fülest kaptunk, hogy valahol az egyik szigeten kincs van elrejtve, és eddig még senki nem találta meg. Kalandvágytól és kincskereséstől égve elhatároztuk, hogy mi is megpróbáljuk azt az eldugott szigetet és a rajta elrejtett kincset fellelni.
1. Visszamentünk hát a Cafe Michelene-ba, ahol előző nap hallottuk ezt a hírt, azt remélve, hogy ha nagyon fülelünk, újra hallunk valami használható hírt. De a hely csendes volt, zene sem szólt, csak egyik-másik asztalnál ülő csinos fiatal hölgyek tereferéltek élénken egymással, kávét iszogatva, érdeklődő férfitekintetek tüzében. A felszolgálótól kértünk egy kis segítséget, aki útbaigazított bennünket, hol tudunk hajót bérelni. Érdeklődésére, hogy melyik szigetet látogatjuk meg, látva bizonytalan de izgatott tekintetünket, na és persze a szembetűnő felszerelésünket, tudta is, nem is csak sejtette, hogy a kincs nyomába kívánnánk menni. Nem bátorított, de nem is tartott vissza. Elmondta, kitől lesz érdemes egy megbízható felukkát bérelnünk. Elindultunk, és a dokknál rögtön meg is láttuk, melyik lesz az a hajó, amelyik csak minket vár. Megtaláltuk a tulajdonost is hamar a hűs nádkunyhójában, az alku is gyorsan megvolt, nem kért sokat a drága vízijárműjéért. És még hasznos infókkal is tudott számunkra szolgálni. Annyit tudott, hogy nem messze van ide Felicia szigete, úgy érjük el, ha a lenyugvó nap irányába haladunk valamennyi távot, majd ott bal felé véve az irányt megtesszük az iménti távolságnak pontosan a kétszeresét. Akkor ott majd a szigeten keressük meg az ő kuzinját, ő fog még talán valamennyi információval nekünk szolgálni, hogy merre keressük a mi kincses szigetünket.
2. Szépen siklott a felukka, csodásan haladtunk, szép nyugodt volt a táj és a víz is. Távoli szigetecskék rajzolódtak ki, korallszigetek, füves zátonyok, csillogott a víz, pelikánok és sirályok repkedtek felettünk, tűzött a nap. Ügyesen megtaláltuk Felicia szigetét. Kókuszpálmák, homok, és a kis sziget közepén egy üdülőparadicsom. Nem kellett sokat keresnünk a hajónk tulajdonosának kuzinját, mert ő maga jött elénk, és mint régi ismerősöket üdvözölt. Amikor meghallotta, mi járatban vagyunk, megkért minket, maradjunk nála reggelig vendégségben, mivel az utunk is utána még hosszú lesz. Szívesen elfogadtuk a meghívást, a sziget is szép volt, igényes a környezet, kényelmes, modern a központi épületek és a kunyhók elrendezése, és ha maradunk, több időnk lesz információt is gyűjteni. Nem csalódtunk a helyben, és sok információt is gyűjtöttünk, de ami a számunkra a legfontosabb volt, az egyik vendégnek volt egy régi hajós térképe is, és egy hosszú és érdekes beszélgetés után rövid gondolkodás után nekünk ajándékozta azt. Végre volt valami kézzelfogható dolog, nem csak hallomásból és emlékezetből hajóztunk tovább. Habár egy része a régi papírnak már elmosódott, nem volt olvasható, de úgy éreztük, már most kincset találtunk. Felicia szigetéről a térkép szerint nyugat felé kellett haladnunk, méghozzá pontosan annyi egységet, mint amennyit az út elejétől eddig a szigetig összesen megtettünk, és utána észak felé fordulva ismét ugyanennyit. És innentől volt sajnos elmosódva az írás. Amikor hajónkkal elértük azt a pontot, ahonnét az írás már el volt mosódva, egy nagyon erős tengeri áramlatba kerültünk, elsodródtunk irányíthatatlanul egészen kelet felé. Éppen pont egy egységgel haladtunk kevesebbet kelet felé attól, mint amennyit az áramlatba érés előtt dél felől megtettünk, amikor egy hatalmas tengeri vihar ért el bennünket. Leengedtünk minden vitorlát, de nem vetettünk horgonyt, és behúzódtunk a vihar elől a zárt és védett kabinba, és vártunk, hogy mi lesz, hová sodor bennünket a vad víz és a kalandvágy. Úgy dobálta a szél és a víz a nem is kicsi felukkát, mint egy játék papírcsónakot. Délnek térített el bennünket a vihar, de szerencsére a hajó jól felszerelt és stabil volt, így tudtuk követni az irányt és a pozíciónkat. Két egységgel kevesebbet tettünk meg délnek haladva, mint amennyit közvetlen azelőtt nyugat felől megtettünk, és addigra már a vihar is tovább állt, mi pedig hála a jó hajónak, ismét szerencsésen szigetet értünk.
3. Ez barátságtalan, üres, sziklás hely volt. Ha nem lett volna a kövek közt pár darab konzervesdoboz maradvány, és egy-két dolog – amit persze a tenger is kidobhatott a partra – , azt gondolhattuk volna, hogy itt még ember nem járt. Körbe akartuk járni a szigetet nyom után, hogy merre tovább, ha már a jó sors itt vetett szerencsésen bennünket partra, de azt rögtön láttuk, hogy a szigeten nem lesz hol aludni, így a hajón éjszakáztunk. Akkor már nem először, de szerencsére a hajó kabinjai is kényelmesek voltak. Ha a víz folyamatos ringatózása nem lett volna, akár mint egy hotelszobában érezhette magát az ember. A napnak a hajókabin ablakán bekopogtató szikrázó sugarai keltettek fel bennünket másnap kimerült álmunkból – hisz azért valljuk be, a tegnapi vihar nehéz és több mint veszélyes volt. Körbejárva a csupasz kőszikla-szigetet az átellenes oldalon romokra bukkantunk. Egy köralakú épületnek a romjai. Világítótorony lehetett valamikor. Már szinte csak az alapzat maradványai állnak. A romok közt lépdelve egy karcolatot találtunk az egyik megmaradt falmaradványon. Ennyit tudtunk elolvasni és megérteni belőle: “célod felé csakis a lenyugvó nap irányába haladj”. Ezt üzenetnek vettük, és vissza is tértünk a hajónkhoz, felszedtük a horgonyt és napnyugatnak elhajóztunk.
4. Annyi egységet hajóztunk pontosan nyugat felé, amennyit tegnap észak felől megtettünk, amikor ismét egy szigetet értünk. Barátságtalan, magas sziklás partszakasz, rengeteg guanó. Nehéz kikötni, füves kopár a fennsík. Na, ez sem a kincses sziget lesz! Azért csak kikötöttünk. Egy sziget vagy szigetecske sem maradhat ki ellenőrizetlenül ilyen lelkes kalandvágyó kincskeresőknél. Noha nagyobb a sziget, mint az előző volt, ez is csak madaraknak ad lakhelyet. A sziget nyugati oldalán egy látszólag régóta ott veszteglő karavella romjaira leltünk. Veszélyes volt a korhadó famaradványokon járkálnunk, de információéhesek voltunk. Most azért is, hogy melyik korból maradhatott itt ez az öreg széttépázott hajó, kié lehetett, hová tarthatott, mi volt a rakománya? Óvatosan és izgatottan kutattunk, kerestünk, néztünk meg minden zugot. Pókháló, por és homok, rengeteg moha, kiszáradt kagylók, halmaradványok, és mindenütt guanó, de más semmi. Mozgásunkra és lépteink alatt veszélyt jóslóan recsegett az öreg hajópadló. Egyszercsak a beszűrődő napfény a padlón egy összetört üvegdarabon csillant meg, és alatta egy állati bőrre festett kisebb térképecske hevert, rajta sok szigettel, és az egyik be volt jelölve egy X jellel! Ó! Heuréka! Ez lesz a mi kincses szigetünk! A baj csak az volt, hogy nem volt a kis térképen semmi tájolás, és azt sem tudtuk, hogy a sok sziget közül vajon melyik lehet az, ahol most éppen vagyunk. De van egy térképünk! Még ha csak egy aprócska is. De egy nagy X jellel rajta! Hát ez nem lehet más, csak a kincses sziget! Felvillanyozottabbak lettünk, mint eddig voltunk. Éreztük, közel a cél. Bár azt nem tudtuk meg, hogy mi volt ennek a szegény sorsra jutott hajónak a története, de visszamentünk a túlpartra a felukkához, és a most talált térkép és az eddig megtett utunk ismeretének birtokában úgy határoztunk, hogy dél felé vesszük az irányt.
5. Annyi egységet haladtunk most először pontosan dél felé, amennyit az utunk kezdetén legelőször nyugatnak tettünk, majd ezt követően nyugat felé vettük az irányt, és hamarosan ismét egy kisebb homokos szigeten találtuk magunkat. Nem is tudtunk magán a szigeten kikötni, a víz itt annyira sekély volt. Inkább volt ez egy homokzátony, mint sziget. Pár pálmafa, más semmi. Az is lehet, hogy ha a vízállás magasabb, ez a sziget ki sem látszik a tengervízből. Veszélyes. Jó, hogy mi észrevettük. És azt is, hogy a hajónak túl sekély itt a víz. Ez a sziget viszont zsákutca. Itt nincs semmi. Sem kincs, sem útbaigazító bármi, akármi, ami használható volna. A sziget is túl kicsi. Pár perc alatt körbejártuk. Csalódottan visszamentünk a hajónkhoz.
6. Újra összedugtuk a fejünket. Az elmosódott térképet és a nem rég talált bőrre festett kis térképet hasonlítgattuk egymáshoz, és a hajónaplónk beírásaival elemezgettük. Az eredmény nem volt egyértelmű. Végül úgy döntöttünk, észak felé kell elhajóznunk. Mégpedig éppen pontosan annyit, amennyit az utunk közvetlen legelején dél felé megtettünk. Úgy sejtettük, hogy ott lesz a sziget. Újra élt a remény. A kincskeresők lázas reménye.
7. De ott nem értünk szigetet. Ezért egy gondolattól vezérelve azon a ponton a felkelő nap irányába váltottuk az irányt.
8. Fele annyi egységet tettünk meg kelet felé, mint az előző sziget elhagyása óta dél felől, amikor szigetet értünk, és újra a szerencsében reménykedve kikötöttünk. Datolyafák, cserjék, bizalomgerjesztő sziget, nem is kicsi, itt el fogunk kicsit időzni. Talán lakott is a sziget. Találtunk is egy kunyhót, de több nyoma az életnek a szigeten nem volt. Hát jól átnéztük a kunyhót. Sok dolgunk nem volt, mert a kunyhó nem volt nagy, még csak padlója sem volt, mindössze egy dikó állt benne meg mellette egy kis fiókos szekrényke, rajta egy mécsestartó, felette egy függőpolc, rajta egy fémlavór, és pár poros öreg vastag könyv. Megnéztük a fiókokat, és a fiókbelsőt is, átlapoztuk a könyveket is, megemelgettük a mécsestartót is, semmi. Amikor a dikót vizsgáltuk volna meg alulról, furcsán viselkedett a lábunk alatt a homok. Odébb tettük ezért az útból a fekvőalkalmatosságot, és a mécsestartónak és a lavórnak a segítségével el kezdtük a homokot elhányni arról a pontról, ahol úgy tűnt, hogy a homok eltűnik. Itt a kincs! Pár perc a homokkal való küzdelem után egy láda került elő. Lázasan és ünnepélyes arccal bontottuk fel, de csak egy szakadt papír állt benne. Azon pedig egy versike: “Követtek engem lankadatlan, esztelen tébolyultan remegtek, előlük ezért gyémántom elástam, titkok és sors ugyanolyan tinektek, árulni nem akarnám, de életem lejár, nincs ehelyütt kincs…”
9. Nem tudtuk, hogy örüljünk-e, vagy sírjunk. Találtunk is valamit, meg nem is. Most tényleg ezért tettünk meg ennyi tengeri utat? Egy versikéért, ami elmondja, hogy igen, volt valami, valamikor, régen, és méghozzá úgy néz ki, hogy igazi gyémántok voltak, de eltűnt? Vagy elásta tényleg valahová a versike írója? Mindenesetre elvitte magával a titkot, akárki is élt itt ebben a kunyhóban, és rejtette el ezt az üzenetet a ládába a homokba a kunyhója alá. Tele voltunk talánnyal. Na és csalódással persze. A versike utolsó sorát ismételgettük: “nincs ehelyütt kincs”.
10. Teljesen lelombozva tértünk vissza a hajóhoz. Nehéz szívvel összeszedelődzködtünk, és felkészültünk, hogy visszatérünk a nagy felfedező kincskereső expedíciónkról. Jó, de merre legyen az arra? És ekkor szinte egyszerre villant fel mindannyiunk agyában a fény, és ragyogott fel az arcunk: hol is van az a kis papíros a versikével?! Mutasd csak! Hiszen ott áll benne az irány! Gyerünk, horgonyt fel! Vitorlát bonts! Irány a nyílt víz!
11. Úgy szelte a hullámokat a hajónk, hogy öröm volt nézni! Betartva a versike iránymutatását – noha nem árulta el az a pár sor teljesen, hogy mennyit kell haladnunk – könnyedén megtaláltuk a kincses szigetet. Egy kókuszpálmafa-erdő közepén egy épp ugyanolyan kunyhót találtunk, és teljesen pont úgy volt berendezve, mint az előző szigeten. Már tudtuk is azonnal, hol kell ásni. És igen, ott volt! Meg van a kincs! Temérdek, vakítóan csillogó gyönyörű gyémántok! Megtaláltuk a kincset!
A kérdések a következők:
1.) Mi állt pontosan a versikében, merre kellett haladni?
2.) Hol helyezkedik el a kincses sziget (pl. G2)?
