Ismét könyvet olvastunk. De már megint egyszerre nem egyet, hanem többet is, és mivel a könyvek lapjai olvasás közben széthullottak, a történetek ezért nagyon összekeveredtek. Meg tudod mondani, mennyi könyvet, illetve pontosabban azt is, hogy kiknek mely műveit olvastuk?

   Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség.
Ez az igazság oly mélyen bevésődött a vidéki családok lelkébe, hogy ha ilyen ember csöppen a szomszédságukba, rögtön egyik vagy másik leányuk jog szerinti tulajdonának tekintik, még ha nem ismerik is érzéseit vagy nézeteit.
– Kedves Bennet – mondta Mrs. Bennet férjének egy napon -, hallotta már, hogy Netherfield Park végre bérlőre talált?
Mr. Bennet azt válaszolta, hogy erről nem tud.
– Pedig így van – erősködött az asszony. – Mrs. Long az imént járt itt, és mindent elmesélt.
Gerald alacsony férfi volt. De olyan széles vállú és vaskos, hogy különösen ha ült, az idegenek magasnak hitték. Kurta lábán mindig tükörfényes, finom csizma feszült, s szétvetett lábbal szeretett állni, mint a hősködő kisfiúk. Hatvanéves volt ebben az időben, és hosszú, makacsul göndör haja ezüstfehér lett, de vidám, ravasz, kerek képén nem volt egyetlen ránc, és kemény, apró szemében töretlen fiatalság lobogott. Gerald O’Hara a világ leglágyabb szívű embere volt. Nem tűrte, hogy előtte egy rabszolgát leszidjanak, akárhogy megérdemelte volna is, nem bírta hallgatni, ha kismacska nyávog vagy gyerek sír, de irtózott attól, hogy valaki észrevegye ezt a gyengeségét. Fogalma sem volt róla, hogy öt perc alatt mindenki átlátott a szitán, és rettenetesen bántotta volna a hiúságát, ha erre rájön. Azt hitte, ha ordít, mindenki reszketve hajol meg előtte. Soha életében nem vette észre, hogy egyetlen hangnak engedelmeskedik mindenki az ültetvényen, ez pedig Ellennek, a feleségének halk, lágy hangja.
   Az ősz bajszos földbirtokos nyilván megrögzött jobbágytartó volt, régi vágású falusi ember, szenvedélyes gazda. Ennek a jelét Levin már a ruháján is látta; a régimódi, viseltes kabáton, amelyben szemlátomást szokatlanul érezte magát, aztán okos, hunyorító szemén, szép, tömör orosz beszédén, nyilván hosszú-hosszú gyakorlatban elsajátított parancsoló hangján, szép, nagy, lesült kezének – amelynek csak a negyedik ujján volt egy öreg jegygyűrű – határozott mozdulatain.
– Ha nem sajnálnám otthagyni, ami benne van… a sok beleölt munkát… legyintenék és eladnám, mennék, mint Nyikolaj Ivanovics… Heléná-t hallgatni – mondta a birtokos, és okos, vén arcát kellemes mosoly ragyogta be.
– De mégsem hagyja ott – mondta Nyikolaj Ivanovics Szvijazsszkij -, tehát megtalálja a maga számítását.
– Az én számításom annyi, hogy a magam házában lakom, nem vásároltban vagy béreltben. Aztán meg egyre bízik is az ember, hogy a nép megokosodik. Ami most van, higgye el… részegség, feslettség! Elzüllött mind, se lovacskája, se egy kis tehénkéje. Megdöglik az éhségtől, s ha fölfogadja az ember, kárt igyekszik tenni, és még ő mászkál békebíróhoz.
– De azért maga is csak panaszt tesz a békebírónál – jegyezte meg Szvijazsszkij.
– Én, panaszt? A világon semmiért! Olyan szóbeszéd lenne belőle, hogy nincs a panaszban köszönet. Itt van a gyár; fölvették az előleget, és elmentek. Mit csinált a békebíró? Nekik adott igazat. Már csak a régi községi bírók meg a sztaroszták tartják fönn a rendet. Azok a régi szokás szerint kiporolják őket, mint régen. Ha ez sincs, hagyjon ott mindent az ember, s fusson a világból!
A birtokos nyilván ugratta Szvijazsszkijt, de Szvijazsszkij nemcsak hogy nem haragudott meg, hanem szemmel láthatóan szórakozott rajta.