Ez a kitalálós sorozatunk napjainkra kihalt állatfajoknak állít emléket.
Ki tudod találni ebben a kérésre kiötölt bemutatkozás alapján, hogy ezt az állatot hogy hívták? Lássuk:
A tercier időszakban jelentem meg, családunk egészen szűkös volt, Ausztrália az őshazám. Főként rovarevő voltam, de a növényekre is ráfanyalodtam. Száraz, félsivatagi környezetben éltem, ezt tükrözi külsőm is: Pici testem volt, a farkammal együtt sem értem el a fél métert. Hátam szürkésbarna, mint a sivatag, szőröm finom és könnyű, hogy lepergessem a homokot, hasamat fehér szőr fedi. Különös ismertetőjelem, hogy farkamon nagyobb a szőr, mint a testemen és hátamtól eltérően az is fehér. Hosszú füleim és bajszom általános jellegzetességem. Nappal általam ásott árokban aludtam, éjszaka vadásztam. Egyedszámunk csökkenése az 1900-as években kezdődött, az ausztrál bevándorlók (hírhedt) környezetpolitikájának köszönhetően, utoljára az évszázad közepén láttak engem.
Ez a kitalálós sorozatunk napjainkra kihalt állatfajoknak állít emléket.
Ki tudod találni a bemutatkozása alapján, hogy ezt az állatot hogy hívták? Lássuk:
A mai Dél-afrikai Köztársaság déli partvidékének vizes pusztaságain éltem – ha jól emlékszem. Ellentmondásos emlékeim vannak csak, de vélhetőleg a fajom szőrzete egységes kékesszürke volt, halvány fehéres hassal. Szarvaim 56 centiméter körüliek voltak és görbék. Marmagasságom körülbelül 1 – 1,1 méter volt, súlyom pedig nem haladta meg a 160 kilogrammot. Húsz fős csordákban éltem, és leginkább perjeféléket fogyasztottam szívesen. A szavanna elbokrosodása, a klíma felmelegedése, és a tenyésztett juhok elterjedése miatt kezdett drasztikusan csökkenni a népességem. Végül a fehér vadászok megjelenése gyorsította fel a kihalásomat. Ugyanis húsom mellett még kedvelt árucikk volt szőröm és különleges szarvam is. 1799-ben, vagy 1800-ban pusztult el utolsó példányom. Én voltam az első dokumentáltan kipusztult afrikai nagyvad.
Ez a kitalálós sorozatunk napjainkra kihalt állatfajoknak állít emléket.
Ki tudod találni ebben a kérésre kiötölt bemutatkozás alapján, hogy ezt az állatot hogy hívták? Lássuk:
Vándormadár voltam, és ezért úgymond megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy Mexikóba vagy Kubába vonultam a teleket átvészelni, amit még azért is tehettem meg, mivel amerikai voltam. A méreteimről csak annyit, hogy a testem 30-42 centiméter hosszú, és a szárnyfesztávolságom is mindössze csak 34-44 centiméter volt. Hogy mennyire voltam színes egyéniség? A szemem inkább volt vörösnek mondható, a csőröm pedig vékony volt és fekete színű. A fejem és a hátam szürkéskék, a nyakam sötétrózsaszín, a begyem és hasam pedig túlnyomórészt fahéjszínű, míg a hátsó felemnél fehérbe hajló volt. Női egyedeim valamivel kisebb méretűek voltak és fakóbb színűek. Egyébként a farktollaim hosszúak, vékonyak, és szürkéskék színűek voltak, míg a lábaim vörösek, fekete karmokkal. Egyébiránt nagyon társas madár voltam. Hatalmas rajokban éltünk – és költöttünk. Több milliós csapatban vonultunk társaimmal, és amikor útra keltünk, akár 160 kilométert is megtettünk naponta. Az éjszakákat fákon töltöttük, csak táplálkozni szálltunk le a földre. Szívesen fogyasztottuk a fán termő gyümölcsöket, vagy csipegettük a földről a magvakat, dióféléket, de akár a földigilisztákat és rovarokat is. Hogy aztán mi történt? Az őslakosok vadásztak rám, és ez az európaiak megérkezésével csak felerősödött, különösen a XIX. században, mivel a húsomat olcsó élelmiszernek találták, és sok évtizeden át forgalmazták is. Végül az utolsó hiteles feljegyzés egy vadon élő és lelőtt példányunkról 1900. márciusából származik, az utolsó állatkertben tartott társunk pedig 1914 szeptemberében hunyt el. Híresnek tartom magam, mivel megjelenek a művészetben. Egy örök emléket állított nekem James Fenimore Cooper a “Bőrharisnya” c. regényében, ahol az állatok oktalan pusztítását a telepesek féktelensége következményének tartja.
Ez a kitalálós sorozatunk napjainkra kihalt állatfajoknak állít emléket.
Ki tudod találni ebben a kérésre kiötölt bemutatkozás alapján, hogy ezt az állatot hogy hívták? Lássuk:
Kis zöld madár voltam, méretemben és színemben nagyon hasonlítottam a ma is élő jénai- és napsugaras társaimhoz. A tollazatom többsége mint mondottam zöld volt, az alsó rész világosabb zöld, a fejem világossárga, és narancssárga a homlokom. Vállaim sárgák voltak, lefelé haladva a szárnyak külső szélein. Az elsődleges tollaim többnyire zöldek voltak, a külső primer tollakon sárga szélekkel. Combjaim felfelé zöldek, lábfejeim felé pedig sárgák. A hímjeim és nőstényeim kifejlett tollazata azonos volt, a hímek azonban valamivel nagyobbak voltak, mint a nőstények. A lábam és lábfejem világosbarna volt. A szem körüli bőröm fehér volt, a csőröm pedig halvány hússzínű. A fiatal egyedeim színe kissé eltért a felnőttekétől: az arc és az egész test zöld volt, az alsó része halványabb, és hiányzott a sárga vagy narancssárga tollazat az arcon, a szárnyakon és a combon. A kikelő fiókákat egérszürke pehely borította 39–40 napig, amikor a zöld szárnyak és farok megjelentek. A fiókáink 1 éves koruk körül teljes kifejlett tollazattal rendelkeztek. Meglehetősen hosszú életűek voltunk, egy pár társamat a Cincinnati Állatkertben például több mint 35 évig tartottak. Hatalmas, zajos, 200-300 madárból álló csapatokban éltünk. Fészkünket üreges fába építettük, ahová tojóink 2-5 kerek fehér tojásokat tojtak. Leginkább erdei fák és cserjék magvait ettünk: ciprust, bükköt, platánt, szilfát, fenyőt, juhart, tölgyet és más növényeket is, például bogáncsot és homoksarkantyút, és gyümölcsöket is fogyasztottunk, almát, szőlőt és fügét. Különösen szerettük a kakasvirágot – pedig ami egy mérgező glükozidot tartalmazó növény -, de még gabonanövényeket is szívesen csipegettünk. Az emberek is közrejátszottak a kihalásunkban, különféle módokon. Főként az erdőirtás volt a XVIII. és XIX. században az ok, és a vadászat is jelentős szerepet játszott, a színes tollaim dekoratív felhasználásában, például női kalapok díszítésében. Némi szerepet játszott még a kisállat-kereskedelem is. A kihalásom gyorsaságát pedig fokozta még a csoportosulási viselkedésem is, amely arra késztetett mindig bennünket, hogy visszatérjünk az elhullott társaink közelébe, és így könnyen el lehetett bennünket nagy mennyiségben ejteni. A fajom végleges kihalása a 20. század első éveiben némileg rejtély lett, mivel nagyon hirtelen történt. 1896-ban még erőteljes állományaink voltak, de 1904-re gyakorlatilag eltűntünk. A legvalószínűbb ok az, hogy utolsó egyedeink baromfibetegségben elhaltak.
Ez a kitalálós sorozatunk napjainkra kihalt állatfajoknak állít emléket.
Ki tudod találni a bemutatkozása alapján, hogy ezt az állatot hogy hívták? Lássuk:
A Karib-tenger partjain éltem, és egykor gyakori fajnak számítottam. Életem nagy részét a vízben töltöttem, de szívesen feküdtem a dagály feletti, alacsony homokos partokon, az elszigetelt és félreeső atollokon és szigeteken is. Szüléshez vagy védelemre a sziklás vagy homokos partokat választottam, a táplálék után pedig a sekély lagúnákban és zátonyokban vadásztam. Viszonylag nagy, hosszú és robusztus testem volt. A hím egyedeink valamivel nagyobbak voltak, mint a nőstények. Míg a hímek 170-270 kilogrammot is nyomtak és közel 2,4 méteresre is megnőttek, addig a nőstények kisebb méretűek voltak és a testtömegük is átlagosan csak 70-140 kilogramm volt. Jellegzetes, lekerekített fejem és arcom volt, nagy, tágas szemekkel, széles és hosszúkás orral, felfelé nyíló orrlyukakkal, nagy bajuszpárnákkal, valamint világos színű, erős és hosszú, sima bajuszokkal. A testemhez képest mellső uszonyaim viszonylag rövidek voltak, kis karmokkal, a hátsó uszonyaim pedig vékonyak voltak. A testem színe barnás/szürkés volt, alsó részen világosabb, mint a háti részen. Ragadozó voltam, a fő táplálékaim a fejlábúak, polip, homár, angolnafélék, zátonyhalak voltak. A kihalásomat két fő tényező okozta. A legnagyobb tényező a XVIII. és XIX. századi kitartó rám való vadászat volt, a húsomért, és zsíromból főzhető olaj miatt. Az emberektől való félelmemnek és a menekülési ösztönnek a hiánya, továbbá hogy lassú voltam a szárazföldön, ezek nagyon kiszolgáltatottá tettek engem a levadászásommal szemben. Ráadásul a kíváncsi természetemet is kihasználták a vadászok, szelídségem pedig még meg is könnyítette az elejtésemet. A másik fő tényező a kihalásomban a halállomány túlhalászása volt azokon a zátonyokon, ahol mindig a táplálékot találtam. Az 1880-as évekre, mielőtt még a tudomány részletesen megismerhetett volna, már ritka faj lettem. Az utolsó kolóniámat egy aprócska korallszigeten figyelték meg 1952-ben, azóta nem észlelték fajomat, mely az általános feltételezés szerint az ötvenes évek elején végleg eltűnt, végül 2008-ban hivatalosan is kihaltnak nyilvánítottak.
Ez a kitalálós sorozatunk napjainkra kihalt állatfajoknak állít emléket.
Ki tudod találni a bemutatkozása alapján, hogy ezt az állatot hogy hívták? Lássuk:
Új-Zélandon élő madár voltam. Egyedeim nem voltak egyforma magasak és súlyúak. 1 métertől 3,6 méter magasságig, és a 18 kg testsúlyútól 278 kg-ig is előfordulhattam, ezért aztán úgy vélik, hogy több fajom is volt, szám szerint 10. De mind itt éltünk, ezen a tájékon, szigeteken. Pár eltérő szokásunk, tulajdonságunk volt a termetünkön kívül, egyes fajunk például jellegzetes hívó hangot tudott kiadni, de ami mindenképp a fajok közt megegyezett, hogy röpképtelenek voltunk és tojással szaporodtunk, évente 1 (ritkán 2) tojást költöttünk, amelyek nagyok voltak. További érdekesség (és fajok közti egyezőség is), hogy a hím egyedek szokatlanul kisebbek voltak, mint a nőstények. Egyébként rovarokkal, magvakkal, bogyókkal, gyümölcsökkel és levelekkel táplálkoztunk, míg velünk pedig egy másik, gigantikus ragadozómadárfaj tette ugyanezt. De mégsem ennek köszönhettük a kihalásunkat, hanem az ember megjelenésének a szigeteken, aki intenzíven vadászott ránk. A kutatók vitatkoznak a kihalásunk időpontján (bár ez a lényegen nem változtat), akad, aki a 14. századra, vannak, akik a 16., de többen a 18. századra teszik ennek dátumát, és van, aki még azt is hozzáteszi, hogy a sikeres és könnyű vadászatoknak köszönhetően a kihalás rendkívül rövid időn belül, mindössze pár év alatt történt.
Ez a kitalálós sorozatunk napjainkra kihalt állatfajoknak állít emléket.
Ki tudod találni a bemutatkozása alapján, hogy ezt az állatot hogy hívták? Lássuk:
A Falkland-szigeteken lakó endemikus csúcsragadozó voltam, törzsem hossza 90 centiméter volt, és további 30 centiméter a farkam. Szőrzetem felül sárgásbarna volt, részben vörös árnyalatokkal és fehér végekkel, a hasamat világosbarna szőr borította. Ha jól emlékszem, a táplálékom földön fészkelő madarak és pingvinek voltak. Darwin szelíd állatnak látott, mivel kézből lehetett etetni. A sziget gyarmatosítása és a juhtenyésztés tömeges bevezetésével fenyegetésnek tekintettek, ezért a kormány díjat fizetett minden egyedem lelövéséért. Viszont, hogy fajom valóban veszélyt jelentett-e a juhokra, ez kétséges. És mivel a szigeteken nincsenek erdők ahol meghúzhattam volna magam, és szelíd is voltam (bár rémhistóriák is keringtek rólam), a szőrmém pedig értékes, így az embernek a szigeteken való megjelenése után viszonylag nagyon hamar, már 1876-ban kihaltam.
Ez a kitalálós sorozatunk napjainkra kihalt állatfajoknak állít emléket.
Ki tudod találni a bemutatkozása alapján, hogy ezt az állatot hogy hívták? Lássuk:
Madagaszkáron laktam. A sziget magasabban fekvő erdeiben éltem, én kevésbé voltam vízhez kötött, mint a rokonaim. A testfelépítésem sok futáshoz alkalmazkodott. Habár a ma élő pár fajom is tud szaladni, de nem olyan jól, mint én tudtam. Szemeim pedig nem fent a fejem szélén, hanem annak oldalain ültek.
Ez a kitalálós sorozatunk napjainkra kihalt állatfajoknak állít emléket.
Ki tudod találni a bemutatkozása alapján, hogy ezt az állatot hogy hívták? Lássuk:
Rajtam még mindig vitatkoznak az emberek, hogy van-e még élő példányom valahol vagy sem, annak dacára, hogy utoljára 1985-ben látták élő egyedemet. A biológusok többsége szerint bizony én valamikor az 1980-as évek végén sajnos kihaltam. Mandzsúria környékén éltem, és mivel nagyon vonzó voltam, ezért sok művészi alkotáson engem meg is örökítettek. Az életmódomat sikerült titokban tartanom, így a kinézetemen kívül nem sokat derített ki rólam az emberi tudomány. 58 centiméter hosszú voltam (egyes állítások szerint viszont 63–71), és háromszínű tollazatú. A hímek erőteljesebb színezetűek, a nőstények fakóbbak voltak. A tollazatom zöldes fémfényű volt, a szárnyaim alsó fele fehér, az evezőtollaim pedig fekete színűek. A fejem teteje, a maszkszerű arcfoltom, a hosszú tollbóbitám, a nyakam alsó része, a mellem, a hátam teteje, a farkam, és a hosszú szárnytollaim sötét zöldes fényűek és szürkésfeketék voltak. Finoman csíkozott szürke tollazat volt a fejemen, a nyakamnak a felső, és a hátamnak az alsó észén, és még a testem alján, és vörösesbarnás színű volt az oldalam és a vállam. Nőstényem még annyiban különbözött tőlem, hogy az ő arcfoltján a szeme körül helyes fehér karikák is láthatóak voltak. A csőrünk és a lábunk egyformán rózsaszínű volt.
Ez a kitalálós sorozatunk napjainkra kihalt állatfajoknak állít emléket.
Ki tudod találni a bemutatkozása alapján, hogy ezt az állatot hogy hívták? Lássuk:
Szigetlakó voltam, az indiánok hoztak ide magukkal a háziállatuknak, de én elvadultam és szabadon élve önálló alfajjá fejlődtem. Robusztus felépítésű termetem kisebb volt a szárazföldi egyedeimnél, ezt úgy hívják, az “izolált zsugorodás”. Rövid végtagokkal, hosszúkás orral, és szép sűrű szőrös, sötét és világos árnyalatú csíkos farokkal voltam megáldva. A farkam volt a zsírraktáram, de mászás közben az egyensúlyozáshoz, vagy ha a lábamra ültem, akkor támasztékként is használtam. Hátsó lábaimon öt hosszúkás ujjam volt, nem behúzható karmokkal, és képes voltam rajtuk két lábon talpon állni, míg eközben a fejlett tapintási érzékkel rendelkező elülsőkkel megvizsgálgathattam az engem érdeklő dolgokat. Szép szőröm sötétszürke volt, a szemem körül pedig helyes kis fekete arcmaszkot viseltem. Éjszakai életet éltem, nappal aludtam. Kiváló úszó voltam, aki képes átlagosan 5 km/h úszási sebességet is elérni, vagy akár nagy távolságokat is úszva megtenni, és órákat is a vízben tölteni. A ragadozók rendjébe tartoztam, máig nem értem, miért, pedig én mindenevő voltam. Szívesen ettem rovarokat, földigilisztát, vagy rákot, édesvízi kagylót, halat, madarat is, de utóbbiak közül leginkább csak kacsát. Az igaz, hogy nagy madaraknak a tojásait is, de egeret, patkányt, és denevért is szerettem fogyasztani, na meg szívesen vadásztam még teknősre és kisebb kígyókra, békákra. Na de hogy csak ezért ragadozó lettem volna? Hiszen az egészséges táplálkozás égisze alatt diót, bogyókat, kukoricát, gombát, gyümölcsöket is igen szívesen falatozgattam. Na ennyit az étlapomról. De voltak, akik meg rám vadásztak. A prérifarkas, a vadmacska és a nagy amerikai királyi bagoly is. Azonban nem ez volt a kihalásom legfőbb oka. Inkább az élőhelyemnek a mezőgazdasági területté, cukornádültetvényekké átalakítása. Utolsó ismert példányomat 1964-ben találták meg.