Ebben a sorozatunkban zenélünk, illetve hangszereken játszunk, pontosabban, hangszerekkel játszunk. 🙂

   Egészen pontosan, mi leírjuk egy konkrét hangszernek pár jellemzőjét (jelenleg egy teljes leírást), és ki kell találni, mely hangszerre gondolunk.

   Akkor hát csapjunk a húrok közé! 😀 😀

   Ez egy ókori görög fúvós hangszer, mely a görögök legfontosabb fúvós hangszere volt egész zenetörténetük során, a görögből fordított szövegekben gyakran fuvola néven szerepel, de valójában a nádnyelves hangszerek családjába tartozik. Hengeres furatú, hangképző nyílásokkal ellátott teste legtöbbször nádból, fából vagy csontból készült. A legelterjedtebb anyaga a klasszikus korban egy nádféleség volt, ugyanaz az anyag, amit a sípszerkezet elkészítésére is használtak. A különbség, hogy a hangszertestnek szánt anyagot a nád fejlődésének későbbi stádiumában metszették le, amikor a belső átmérője már elérte a 9–15 millimétert. A nád két csomója közötti távolság elegendő volt, hogy egy darabból készítsék el a síptesteket. A hangszer legtöbbször öt elkülöníthető részből állt: a nádnyelves fúvókából, a két kidudorodó részből és magából a hanglyukakkal ellátott hangszertestből, amely leggyakrabban két darabból volt összecsapolva. A hangszert a számos ábrázolás tanúsága szerint szinte mindig párosával szólaltatták meg, és a zenész szinte mindig álló helyzetben szólaltatja meg. Két sípjának nádfúvókáit egyszerre fogja ajkai közé, egyik keze az egyik, a másik keze a másik sípszárat tartja úgy, hogy a kettő kisebb-nagyobb szöget zár be egymással, de a hangszer csöve irányulhat felfelé, lefelé, állhat vízszintesen. Intenzív, átható hangja kellett hogy legyen: egymagában ötventagú kórus hangszeres kíséretére is használták. Csöveinek hengeres furata révén hangfekvése viszonylag mély volt, hangzását a kettős nádnyelves fúvóka, a szűk furat és a két síp hangjának keveredése különösen színessé, felhangdússá tehette. Továbbá a két síp valószínűleg azonos dallamot, uniszónót játszhatott. Ennek zenei haszna a hangzás gazdagságában, a két hang összesúrlódásában, lebegésében rejlő kifejező erő lehetett. Sok ábrázoláson a játékos a hangszer megszólaltatásához egy sajátos, bőrből készült szájszorító pántot visel az arcán. Ennek legfontosabb része egy bőrszalag, ami viselőjének száját, arcát fogja körbe, ezen két lyuk van a száj előtti részen, ezekbe illeszkedik a két síp fúvókája. Kitalálod vajon most milyen hangszeren játszottunk?