Ebben a sorozatunkban zenélünk, illetve hangszereken játszunk, pontosabban, hangszerekkel játszunk. 🙂
Egészen pontosan, mi leírjuk egy konkrét hangszernek pár jellemzőjét, és ki kell találni, mely hangszerre gondolunk.
Akkor hát csapjunk a húrok közé! 😀 😀
Ez a vonós hangszer az ősi keltából származik. Felépítése a klasszikus ókori görög húros és pengetős hangszerhez, a lírához hasonlít. Hagyományosan a hangdobozt vagy a rezonátort és a felül álló, fordított U alakú igát egyetlen egységként faragták ki juhar- vagy platántömbből. A hangtábla – vagy has – leggyakrabban egy puha fából, a híd pedig általában cseresznyéből vagy más gyümölcsfából készült. Két hanglyukat, körkörös nyílásokat vágtak a hangdobozba, hogy a hangdobozból pulzáló levegő ott eltávozhasson, ezzel erősítve a hangot. Jellegzetessége, hogy a híd egyik lába a tető kiiktatásával átmegy az egyik hanglyukon keresztül közvetlenül a lélekre, a hangszer hátára, és a hangdoboz alján nyugszik, csak a másik láb van kapcsolatban a tetővel. Érintők nélküli fogólapja és 6 húrja van. A két G húr a fogólap mellett (és nem fölötte), azzal párhuzamosan halad, amelyeket a játékos a bal hüvelykujjával tud pengetni. A hangszeren sokféleképpen lehet játszani: lehet úgy tartani, mint a hegedűt, vagy mint a csellót, de akár úgy is, hogy a hangszert a mellünkhöz támasztjuk, és úgy húzzuk a vonót. Hangját egy középkori költő úgy jellemezte, hogy „száz hang a kézben”, ezzel utalva az egyidejűleg, harmóniában megszólaló húrok gazdag hangzására.